Kállay Kotász Zoltán: Társasutazás Közép-Mámor földjére

Van egy barátom, aki makacs bátorsággal építi a saját, tizenhét szótagos verskertjét, miközben végre ott lakhat egy valódiban. Az első könyvében, az Egy buddhista csődgondnok jegyzeteiből-ben felmérte azt a sajátos csődöt, ami a létünk fosztó körülményeiből következett, egy más kulturális közegben megidézve a haiku szemléletmódját. A jelen struktúrák, izgések és mozgások csődjének felismerését rögzítette, megmutatva, mennyire elengedhetetlen ez a tapasztalat, hogy végre oda figyelj, ahova nézni érdemes. Egy stabilabb kételyekkel áldott belvilágból végre kifelé. A második, a Térzene így figyelt kifelé, a kertbe, a pozícióban, amiben a haiku tényleg megszülethet, évek, évszakok ritmusában. Az első kötet zaklatott szerkezete, a második szelíden organikus felépülése után a harmadik, a Félig szelídített istenek látószöge innen tárult a kultúránkra, valóban bejárható úttá görbült benne a ez a japán szemlélettől gyökeresen különböző teljesség-vágy, ahogy az európai keresné –naplózva megistenülés-vágyunk gyermeteg tévútjait. Hogy aztán ennek, a tévutak lehetőségének is a rémületes mélyére nézzen a Káosz tejszínhabbal* kötetében... Most itt tartom a kezemben a következő könyvét, a társasutazást, amire elhívott engem, az olvasóját. Közép-Mámor földjére, ahol mintegy szerzet nélküli szerzetesként vezet körbe, a maga nap mint napi szentélyében.
 
Ismerős nekem ez az attitűd, Lénard Sándor mutatta meg, az Egy nap a láthatatlan házban lapjain. Ha valaki jó helyen van, annak egy napja elmeséli az életét. Nem a kaland-faktora, bár minden észrevételednek ugyanúgy van, hanem az elmesélhető ritmus, ami tartalmaz téged is, hiszen te alakítottad ki, azaz te fontad hozzá a napod tőled függetlenül, egyébként is létező gyönyörű ritmusához. Ez a könyv, ha innen nézem, hogyan valósul meg benne ez a hozzáállás, szerkezeti etalon. A lapszámozás mechanikus gesztusa helyett az idő múlása látszik a lap alján, félóránkénti osztásban. Minden fél órához két vers, köztük a Térzenében alkalmazott évszakjelzéshez hasonló, kivilágosodó, elsötétülő gömb elválasztó csillag gyanánt – a csillag ebben a relációban egyértelműen a Nap. Mi más volna, mi más szabná a napod ritmusát, ha megszabadultál az egyéb kényszerektől? Ez itt Közép-Mámor földje, ahol megszabadultál az egyéb kényszerektől. Ráérsz figyelni, és hagyhatod, hogy a figyelem kibontsa benned a látványt.
 
Ki nevezett ki?
Akárhogy is, a kert
fűszerkesztője lettem.
 
Így a mottó. A ritka pillanatok egyike, amikor a fűszerkesztő beleláttatja magát a látványba. A ritka alkalmak egyike, amikor a figyelő is helyet követel a figyelmének – a látvánnyal való önkéntelen hatást keltő azonosulások helyett. Az éber figyelem állapota nem követeli a magadra figyelést. Az egyetlen alkalom, ahol főszövegként a költő látszik a látványban – ha eztán mégis beleszőné magát, lapszéli jegyzetben teszi. Az önreflexió jellegzetes európai haiku-téma, de ebben a kötetben csak a lapszélen van helye. Ennyiben ez a könyv tényleg a Térzenében megnyílt ösvényen jár, csak az idő egy másik, intimebb, és mégis általánosabbra nyitható ritmusában.
 
A világ vége –
ér ágvégre a hangya.
Tavaly rövidebb volt.
 
Tízórai vers. Vers-tízórai. Érdekelne, hogyan válogatta, mire figyelt Zoli, amikor napszakhoz rendelte a haikuit. Vagy egyszerűen rögzítette a megírás időpontját? Valóban akkor született a rácsodálkozásból csorduló szófűzés, abban a tartamban, amit az idő ritmusos változásának legszembetűnőbb jele szabott? Egyszerűen a Nap járásának ritmusában születő versek kerültek a helyükre? Nem tudhatom, de valójában nem is fontos. Ennek a versnek délelőtt-íze van, és nekem ennyi elég.
 
Meggy rágásába
feledkezett a darázs –
együtt hull vele.
 
Ahogy ez a vers igazi ebéd utáni pillanat – a tartalmában is. Ez a nap, ahova a szerző társasutazni hív, tele van ilyen közép-mámorokkal. A megfigyelések markáns többsége tapinthatóan valódi, de valójában a belenyíló többlethez olykor kell a szavaink több-értelme, vagy csak az a tény, hogy olykor az először valójában utoljára:
 
Fáról levél hull,
száll s átfordul – fonákja
néz fel – először.
 
Mert ez a követelés a haikuban alapvető. A megkülönböztethető látványban, ha szavakba rakod, mindig a megkülönböztethetetlen a fűszer. Szerintem a haiku igazi izgalma ez – hogy benne rezeg a világegyetem, ahogy a pillanatban, ami a verset megszülte. A klasszikus haiku természeti képből, „érdekes látványból” való, önmagán túlmutató szószirom-bomlás, amely egyszerre tartalmazza a látványt és jelentését, a kifelé figyelést és a benned rezonálást. Így, az ötödik kötetére Kállay Kotász Zoltán csaknem egészen klassszicizálódott** – még ha úgy is érzi, széljegyzeteket kell fűznie a feltáruláshoz, oda kell mormognia a maga megjegyzéseit ezen a társasutazáson.
 
Az esteledés
támaszt szelet, vagy a szél
sodor ránk estét?
 
Miközben persze, hogy játszik a kultúránkkal, a haiku hagyományával, a mások klasszikusaival. A ténnyel, hogy ritkán vagyunk tisztában vele: a szemlélődő szemlélete alapjában határozza meg, hogy a látványból mi szálazódhat a számára. Ez az esti vers nekem fülembe csalja az ismert kóan kérdését: Mester, a szél lengeti a zászlót? És a választ is: Nincs szél, nincs zászló. Csak az elmétek mozog. Miközben megértem ezt és azt, vagy csak beleérzem magam egyfajta diffúz megértés-szerűségbe, nem győzöm megköszönni Zolinak, hogy megint megmutatta: ha nincs is szél, ha nincs is zászló, milyen gyönyörűen nincs szél, nincs zászló.
 
 
 
* A Káosz tejszínhabbal kötetéről nem írtam – egyszer még szeretnék.
 
**A leggazdagabb magyar haiku-portálra, a Terebess Online felületére Zolinak felkerült jó pár haikuja, amihez itt is szívből gratulálok! Kóstolónak megteszi...
 
 

A szavak ereje – Atwood-láz

Az egymás után fűzött szavak hatalma. Aki régóta követ minket, annak nem árulok el nagy meglepetést azzal, hogy különleges viszony fűz Margaret Atwoodhoz. Amióta először olvastam A szolgálólány meséjét, azóta rajongok érte – még úgy is, hogy magát a szóban forgó művet utána jó tíz évig kézbe sem bírtam venni, annyira élénken élt bennem az első olvasás okozta sokk. Ugyanezért kerültem éveken át a sorozatverziót, ami szupersztárt csinált a szerzőből. A regényt végül a folytatás megjelenése adta újra a kezembe, a sorozathoz pedig a szerzőről szóló dokumentumfilm vezetett el – aminek végülis nagyjából ez lenne a dolga.
 
Mennyire gyakori vajon, hogy kortárs szépírókról dokumentumfilm szülessen, amit aztán a legnagyobb streaming platformok egyikén sugároznak? Nem nagyon. Persze nyilvánvaló, hogy Nancy Lang és Peter Raymont filmjének elsődleges célja még egy kis hírverés A szolgálólány meséje hamarosan érkező negyedik évadához, de ettől függetlenül örvendezhetünk mi, irodalomrajongók, mert ha valaki, hát Atwood megérdemli a figyelmet (többet is ennél a másfél óránál), a doksi pedig elég jól sikerült. Nem formabontó, nem fogja megújítani a dokumentumfilm műfaját, de tisztes és okos portréfilm, ami remekül állítja párhuzamba a szerző életét a művekkel, pont fogyasztható mennyiségben tálal irodalomról vallott nézeteket, életrajzi érdekességeket, feminizmust, aktivizmust, családot, iróniát. És láthatóan nagyon tiszteli alanyát. Akiről a film végére egyértelműen kiderül, hogy amellett, hogy már-már ijesztően látnoki író, roppant jó humorú, érzékeny megfigyelő is. Aki sosem fordítja el a fejét.
 
Azt hiszem, ez a soha el nem fordulás teszi annyira ijesztővé a legtöbb művét. Ahol minden „jóérzésű” író hátrébb lépne és azt mondaná, na, szabjuk ezt egy kicsit fogyaszthatóbbra, ott ő még tovább megy. Ahogy a Guvatkák létrehozásánál, vagy a Ráhel és Lea központ kegyetlenkedéseinél. Tovább megy, de sosem öncélúan – többször leírták már Atwoodról (szerintem magam is) és ő is sokszor nyilatkozta, hogy disztópiáinak alapját mindig valahol, valamikor már megtörtént események, megfigyelt jelenségek adják, vagy olyan technológiai felfedezések, melyeknek már megvan az alapja. Ez a soha el nem fordulás jellemzi a saját magához és íráshoz való viszonyát is. Halj meg drágám, hogy írhassak róla – idézi a film egy korai költeményét. Magával szemben is legalább olyan kíméletlen, mint az olvasóival. Az írás nem mentség, mégis a legjobb mentségünk. Nade, humort ígértem, nem tragédiát – roppant tanulságos, ahogy Atwood enged belesni írói módszere kialakulásába: egyszer próbálkozott valamiféle modern kreatív írásnak nevezhető technikával, szépen megtervezett cselekményt, kis kártyákra felírta a szereplők jellemzőit, volt is már kétszáz oldala, aztán rájött, hogy ebből regény aztán sose lesz. Maradt hát inkább az ösztönös írásnál. Jobban is áll neki. 

       

Írás mellett kapunk némi hagyományos életutat is: az entomológus apa munkája révén az észak-kanadai erdőkben töltött gyermekkortól a lefojtott iskolás éveken át (okosan beszerkesztett Macskaszem-idézetekkel) a Harvardig, ahol az akkor már díjnyertes költő Peggy ki volt zárva a csak férfiak által látogatható költészeti könyvtárból. Kevesen vették észre, hogy Gileád valójában a Harvard angol tanszéke – mondja Atwood már nyolcvan felé, és mi persze kuncogunk, de azért ott motoszkál bennünk, hogy mi változott s mi nem változott az azóta eltelt bő hatvan évben (és persze eszünkbe jut Woolf meg a Saját szoba, ami Atwood harvardi élményei előtt bő harminc évvel mesélt ugyanerről…). Vannak dolgok, melyek soha nem változnak. Az írói találkozókon rendre feltett kérdésre – Hogy tud erről ilyen nyugodtan beszélni? – a válasz egyszerű: Mert megöregedtem. Úgy is mondhatná, rajtatok, fiatalokon a sor, hogy változtassatok, menjetek szavazni, menjetek utcára, vegyétek észre, ha rossz irányba mennek a dolgok. Persze kor ide vagy oda, van, amihez sosem lehet túl öreg: Trump megválasztásakor nem csak kiment tüntetni rózsaszín kalapban a Women’s March-ra de írt is gyorsan egy folytatást az anno a Reagan-éra szülte A szolgálólány meséjéhez. Ő így küzd.

 

Ahogy küzdött a Harvard után is. A kanadai irodalomért, mely akkoriban gyakorlatilag alig létezett (a kanadaiak amerikai irodalmat olvastak, a kanadai írók meg külföldre költöztek), és amelynek férjével, Graeme Gibsonnal újjászervezői lettek; a női jogokért, melyeket a hetvenes évek feminista mozgalmai után a nyolcvanas évek ismét visszavetettek; a környezetvédelemért, melynek legambíciózusabb látomását szentelte. Mindebből itt csak villanásokat kapunk, de kárpótolhat a számos családi sztori madárlesről, utazásról és a kanadai vadonhoz fűződő viszonyról. No meg egy környezetvédelem ihlette képregény egy részben macska, részben bagoly, részben ember szuperhősről, amelynek bemutatóján a hetvenes, Nobel-esélyes író nem átall cicafüleket és madárszárnyakat ölteni. S miért ne tehetné?
 
Az nyilván nem kérdés, hogy a rajongókat megfogja A szavak ereje, a kérdés mindig az, mennyiben alkalmas egy ilyen portréfilm arra, hogy felkeltse olyanok figyelmét, akik nem olvastak még az írótól? Cseppet sem reprezentatív, ámde sokatmondó kutatásunk eredménye az, hogy alkalmas. Zolit elbűvölte Peggy humora és az íráshoz való hozzáállása, úgyhogy évekig tartó hiábavaló unszolásom után végre belevetette magát a MaddAddam-trilógiába. Amit párhuzamosan én is elkezdtem újraolvasni, szóval most kerülgetjük egymást a könyvjelzőinkkel. A film hatására végre rávettem magam A szolgálólány meséje sorozatverziójára is, ami így három évad után brutális, megdöbbentő, nagyon más élmény, de nagyon jó. S hogy hogyan tovább? Áprilisban jön a negyedik évad, amit tűkön ülve várok; majd utána írok hosszabban magáról a sorozatról és arról, miért, hogy minden brutalitása ellenére is sokkal könnyebben emészthető, mint a könyv. MaddAddam után idén mindenképpen szeretném elolvasni A vak bérgyilkost is; amit változatlanul Atwood legjobb művének tartok, még ha az agyonhájpolt szolgálólány és a túl aktuális disztópia (amiből, viszonylag friss infó, szintén sorozatot tervez készíteni a Hulu, bár meg kell mondjam, ezzel kapcsolatban azért vannak kétségeim) mellett kevesebb figyelem is esik rá. Megnézem végre az Alias Grace sorozatot, ha már eddig kimaradt. És be fogom szerezni az Angel Catbird-öt. Szóval a cím nem véletlen, totális Atwood-láz van nálunk mostanában.
 
S ha ez még nem lenne elég, az internet sötét bugyrainak hála rátaláltam Isten Kertészeinek megzenésített himnuszaira. Mondanám, hogy MaddAddam olvasáshoz tökéletes aláfestés, de inkább maradjunk annyiban, hogy ööö… érdekes 😊

A két pápa - film

Jó pár napja görgetem magamban ezt a filmet – és elválaszthatatlanul tőle a visszhangot, amit médiában, a barátaimban és fontos, figyelt ismeretlenjeimben keltett. Adta magát, hogy húsvét hétfőn elgondolkodjak róla, nekem mit adott, mit jelentett. Aki régebb óta követi ezt a blogot, láthatta, engem nem egyszer magával ragad a mások látomása egyházról, vallásról, hitről. Szerelmes vagyok a hittel vert szemlélet orosz film-mesterébe, Andrej Tarkovszkijba. Elragadtatott botránkozással lestem, hova jut Sorrentino a pápáival – még mindig rendezgetem magamban az ajándékait. Szemérmetlenül rajongok Enyedi Ildikó Simon mágusáért, ahol a legmélyebb (és mélységesen vallási) kérdésekbe világítva szelíd látásmódjával szerintem megtalálta megfelelő nézőpontot és optikát. De ez a kíváncsiság, ami lehetővé teszi, hogy ezek a művészek és művek elragadjanak, valójában régebb óta gyökeres bennem.

Mindenről a gyermekévek döntenek. Anno vallástól ambivalens környezetben nőttem, a gyermek megfelelésvágyát hol nagyszüleim soha nem végiggondolt, szokásokban megélt paraszti hitéhez, hol a szüleim harcos vallástalanságához igazítva. Érdekes, hogy végül ezt a családban évek alatt lezárhatatlan vitát (menjünk-e templomba vasárnap az öregekkel, járjunk-e hittanra, legyünk-e elsőáldozók) csaknem Tapsi Hapsi és a Gyalogkakukk döntötte el. A mise idején sugárzott mese. Az elragadó, bohókás rajz-köntösbe öltöztetett adrenalin, amihez képest az átélhető templomi áhítat nem volt versenyképes. Hogy aztán mégis mentünk, még hittanra is, és elsőáldozók lettünk a húgommal, az egy igen sajátos vegyüléke volt egyfelől az öregek iránt érzett szeretetnek, empátiának (és lelkiismeret-furdalásnak); másfelől a szüleink újabb, de legalább annyira elvakult szabályai ellen való ágálásnak. Furcsa formákat önthet egy kora-kamaszkori lázadás...

Tény, én is éreztem az életem egy szakaszában azt a hívást, ami meghatározta Jorge Mario Bergoglio életét, s valójában végtelenül örülök, hogy a test „ördögi kísérteteibe” végül e teher nélkül bukhattam bele. Ami elragadó volt, és kétség nélküli, az elhívásának filmíven végighúzódó megragadása. Ahogy a gyónása is – hiszen ő is belebukott, a maga módján ebbe az elhívatásba. Keservesen megfizetve érte, hogy lehetetlen helyzetből megpróbált egyezkedni egy arra képtelen önkénnyel. Ferenc pápa múltja bűn és vezeklés – és ezt valami kegyetlen pontossággal láttatja a film, hogy ezzel a szentatya maga is milyen mélységig tisztában lehet. A filmkészítők ügyesen játszottak el Joseph Ratzinger sokkal árnyaltabb, több réteget hordozó bűnösségével is – még ha nem is sikerült azonos rangon feltárni azt, pont a többrétegűsége miatt, hogy miért jut el az egyházfő a lemondás gondolatáig. Hálás vagyok ezért, végre valaki így mutatta meg azt a szépséges dilemmát, amit szerintem minden elhívatott pápa átél: hogy ez a feladat mindig méltatlanra hárul. Hogy erre egyszerűen nem érezheted magad méltónak.

Persze a film legalább annyira szól egyházi politikáról, mint két emberről, aki a maga módján viselte az elhívást, és a vele járó, rámért (nem akármekkora) terhet. Ráadásul filmes szerkezetben ábrázolva, csalva és tipizálva – a jelen filmnyelvi környezet eszközeivel. Hiszen Benedek emeritus pápa volt az, aki épp hogy nehezen viselte a maga megválaszthatóságának tudatát, önmagát elsősorban hittudósként definiálva – és Ferenc pápa sem olyan (egyértelmű) liberális reformer, amilyennek a film beállítja, sem a homoszexualitás, sem a cölibátus eltörlése témájában nem tartozik a radikális elfogadók közé. Nekem hallatlanul szimpatikus, hiteles pápa, aki tényleg hajlandó meghallani a híveket, a kora kihívásai elől soha nem ugrik el, de annál sok tekintetben konzervatívabb, mint ahogy a filmen megjelenítik. Az egész helyzet bonyolultabb volt annál, mint amennyi a játékidőbe fért (ha valaki kíváncsi rá, olvassa el ezt az alapos és szeretet-teli írást Koronkai Zoltán jezsuita szerzetes tollából).

Mert végül ez a film nekem két emberről szól, akik ugyanarra az embertelen felelősségű feladatra vállalkoznak, és mindketten felelősséggel akarják megélni: ők a megváltó földi helytartói. Egy szervezet élén, amely (szervezet voltából kifolyólag) saját emésztő- és kiválasztó rendszerrel rendelkezik, viszi a saját tehetetlensége is – a belecsomagolt karrier-ambíciókkal és mohóságokkal, elfojtásokkal és meggyónhatatlanságokkal. Két embert látunk, akik talán nem egészen olyanok, mint ahogy láttatják őket, de a nézetkülönbségeik ellenére képesek egymáshoz hajolni, és meghallani a másikat. Nincs szavam rá, hogy megköszönjem Anthony Hopkinsnak és Jonathan Pryce-nak, és az összes alkotónak, hogy ezt a lényeget tekintve azt a két embert láthattam. És azt a dilemmát, ami jóval kisebb méretben és jelentőséggel, de valójában az enyém is.