Uwe Tellkamp: A torony

Uwe Tellkamp A torony című regénye 2008-ban osztatlan kritikai és közönségsikert aratott Németországban, és elnyerte a Német Könyvdíjat. Az 1968-ban született, írói karrierje előtt orvosként dolgozó szerző arra vállalkozott, amire így húsz évvel a rendszerváltozás után egész Kelet-Európában óriási igény van: a múlt feltárására, a „szocialista mindennapok” megjelenítésére, úgy, ahogy azt átélhették a hétköznapok emberei, vádaskodások és mentegetőzések nélkül, őszintén. Nem csoda, hogy ekkora sikert aratott, könyve monumentális korrajz, több generációt felvonultató családregény, látkép a rendszerváltást megelőző húsz év keletnémet „valóságáról”, és nem mellesleg egy ikonikus keletnémet város, Drezda regénye.

Az amerikaiak által szétbombázott város önálló szereplőként jelenik meg, mint a második világháború után kényszeredetten elhallgatott német szenvedés jelképe, és hasonló szerepet kap annak Weisser Hirsch nevű negyede – a regénybeli „Torony” – is, ahol a valaha fontosnak számító értelmiségi elit éli mindennapjait, pusztuló, szükséglakásokra felosztott villáikban, fél lábbal a múltban ragadva. Itt él a főszereplő Hofmann család, a főorvos Richard és nővér felesége, Anne, két fiuk, az orvosi egyetemre készülő Christian és Robert, és Anne bátyja, a kiadói lektor Meno Rohde. Míg dolgos hétköznapjaik a szocialista keretek közt zajlanak, a megszokott kis áskálódásokkal, munkahelyi intrikákkal, félelemmel és munkaversennyel, addig estéiket a villanegyed viszonylagos zárt biztonságában töltik, megőrizve valamennyit múltjukból, kapaszkodva valamiféle polgári értékrendbe, kulturális hagyományokba, ki meggyőződésből, ki csak dacból.

A toronylakók közül is kilóg Meno Rohde, a megrögzött irodalmár, aki a Moszkvából visszatért vörös arisztokrácia gyermekeként, és volt felesége pártfunkcionárius apjának köszönhetően bejáratos Drezda Kelet-Róma nevű negyedébe, ahol a nómenklatúra éli mindennapjait, ahol a hivatali ügyintézések zajlanak, ahol pártrendezvényeken vehetnek részt a kiválasztottak, ahol az olyan tudósok dolgozhatnak kívülről elképzelhetetlen szabadságban, mint a valós mintával rendelkező Arbogast báró. Kelet-Róma külön világ, semmi köze a fuldokló Drezdához, a Torony pedig valahol a kettő közt helyezkedik el. Lakói kisemberek, akik azonban munkájuk és szaktudásuk miatt megkerülhetetlenek, tán épp ezért csípik a hatóságok szemét.

Mint az orvos Richard, akit annak rendje és módja szerint megkörnyékez a titkosrendőrség, fenyegetve gyerekei tanulásának ellehetetlenítésével vagy épp titkos élete leleplezésével. Richard és számos sorstársa dilemmája, a menni vagy maradni kérdése újra meg újra felbukkan a regény során, de igazi választ nem kapunk rá. Mindenki menne, de senki nem tudja, mi vár rá „odaát”, és mindannyian félnek a kudarc utáni megtorlástól. Talán ez, az örökös  félelem vezet el odáig, hogy egy idő után már mindenki csendes beletörődéssel éldegél a korlátozott keretek közt, élvezve a szakszervezeti üdülők nyújtotta lehetőségeket, beérve a hiánygazdaság kínálatával, csak csendben, az otthon magányában eljátszadozva azzal, hogy lehetne másképp is. Ezek a szürke hétköznapok, a beletörődések, az elhallgatások teszik ki ennek a lassan hömpölygő regénynek a nagy részét, és ez nem egyszer teleregény-jelleget ad a könyvnek. Amire csak ráerősít az illusztratív jelleg, Tellkamp nem is nagyon titkolja, hogy mindent bele akart írni regényébe, ennek köszönhetően számtalan fordulat, cselekményelem funkciótalan. Amikor Anne  a karácsonyi vásárban ajándékokra vadászik, és minden második sorban csak a nem kapható árucikkekkel találkozunk, vagy amikor a kínos hivatali várakozás során minden mellékszereplő apró-cseprő bajait megismerjük, óhatatlanul felmerül bennünk, hogy bizony elkelt volna egy szerkesztő, aki meghúzza ezt a szövegfolyamot. Aztán rájövünk, hogy mégse, hogy hiába hosszú, végtelenül terjengős és néha súrolja az unalom határait, nincs semmi felesleges ebben a könyvben. Azok az apró-cseprő kis részletek igenis kellenek, hogy megismerjük a  nagy egészet.

Ami viszont hiányzik, az egy összefogottabb cselekmény. Hiába tudjuk, hogy a könyv elsősorban korrajz, a majd’ ezer oldal után azért van egy kis hiányérzet, amiért minden szál elveszik valahol az oldalak közt, hogy igazán semmi sincs kibontva és befejezve, csak felvázolva, megnézve ezer oldalról, szétcincálva. A tulajdonképpeni főszereplő, Christian története is erre a sorsra jut: a könyv felénél bevonul katonának, és aztán még ötszáz oldalon át a keletnémet hadsereg vendégszeretetét élvezi. Mindennapjairól a szülőknek írt levelekből értesülünk, és ahogy az otthon maradottak nem hiszik el a leírt megaláztatásokat, a hadsereg borzalmait, úgy mi is lapoznánk, és azt mondanánk, csak túloz, nem is lehet olyan szörnyű, és távolítanánk el magunktól az egész Christian-szálat, ugyanúgy, ahogy a külvilág is megtagadja a kiskatonákat. Így lesz a főszereplőből idegesítő epizodista, akinek a részeit legszívesebben átlapoznánk.

Tellkamp legnagyobb érdeme, hogy a rengeteg széthúzó cselekményszálat, a szétszóródott szereplőket, ezt az NDK széthullásával párhuzamosan „széteső” regényt a végére újra összefogja, méghozzá bravúrosan, úgy, hogy visszamenőleg is átírja a benyomásainkat, és látjuk, hogy a szálak nem széthúznak, hanem épp ellenkezőleg, mind egyfelé futnak, csak más-más úton. Az utolsó oldalakon olyan katarzist ér el, ami manapság már nem jellemző – mondjuk ki: nem is divat. És végtelenül ügyesen kikerüli a legnagyobb csapdát, ami a rendszerváltást megelőző csodavárás időszakát leírni próbáló alkotó előtt ott áll, nem kelti azt az illúziót, hogy minden megoldódott, hogy lezárult a folyamat, és eztán kolbászból van a kerítés. Nem, Tellkamp a lehető legegyszerűbb eszközzel, egy kettősponttal fejezi be a Német Demokratikus Köztársaság széthullásának regényét. Hogy mi jön azután, az már egy másik történet.

Kiadó: Magvető

Fordította: Kurdi Imre

 

Botero és Klimt - egy este, két külön világ...

Szerencse, hogy kíváncsiak voltunk a Múzeum+ múlt csütörtöki rendezvényére, hiszen az előtte-utána rendelkezésre álló időben megnézhettünk két teljesen különböző karakterű, de a maga nemében helyénvaló kiállítást: Fernando Botero képeit és szobrait, majd a bécsi szecesszió korai éveit bemutató tárlatot.

Fernando Botero

Bíz nem sok szeretet van abban, ahogyan a kolumbiai származású festő az emberekre tekint! Ha a parafrázisait, ha a kolumbiai hétköznapok és ünnepnapok képre csent pillanatait nézem, valahol a „megtalált művészi önkifejezésmód”, a „test-tömeg ábrázolásának mikéntje” mögött nem lakik empátia, annál több megvetés, keserű dac és undor. Ez a „kövérség” minden vállalt paródiajellege mellett is a kifejezéstelen-kétségbeesett arcokat jelenti, az üveges, olykor rémült tekinteteket emeli ki. Még a kutyák is a legkiszolgáltatottabb pózokban ülnek a gazdik lábánál. A püspök sehova révedő tekintettel ázik reverendástul a kádban: ebben a „keresztelőben” egy deka megváltás sincs, mondhatni „nem látá a szamár az úrnak angyalát”. A sokadalom-képeken a párok szeparált magánya ül ki az arcokra, az intimebb képeken az ölelkezés üzletiesen buja – itt mindenki egyedül van, a saját kövérségébe börtönözve. Az egyetlen kifejezésteli arc az öngyilkosé; úgy látszik, csak a becsapódás előtti pillanat rémülete és borzalma töri fel az értetlen bambaságot, a zuhanás kétségtelensége teremt egyedül arckifejezést.

Viszont a szobrok bumfordi tömegei egyszerűen bájosak. Kerekdedségük nemcsak megnyugtató, a kövérségi sztereotípiák közül egyenesen az adakozó testi gazdagság érzetét keltik. A szobrok kövérsége elégedett kövérség, olyan tömeg, ami nem teher, hanem egyfajta mozdulatlan erő. A szobrok simogatást követelnek, azt akarják, hogy közel kerüljünk hozzájuk, üdítő jelenségként a képek falra szegezett kilátástalan kövérség-sivársága után.

Ambivalens anyag ez, amit még órákig bámulhattunk volna. Ha több időnk van, szívesen éltem volna a szervezők által felkínált interaktív lehetőséggel: hogy az elénk tárt klasszikusokat én is parafráljam a magam módján, vagy komponáljak az adott képi elemekből, pálcikára applikált figurákból „Botero-színházat” magamnak. Lehet, hogy vissza kéne mennünk erre a kiállításra?

Gustav Klimt és a bécsi szecesszió

Nos, ide biztosan vissza kell mennünk, mert a pódiumbeszélgetés utáni másfél óra bizony nem volt elég. A Secession-csoport megalakulását és működését bemutató kiállítás felért egy szemináriummal, informatív volt és teljességre törekvő – kár, hogy Klimt nevére húzták rá a marketinget, hiszen a kiállítás Klimtet ha nem is „nyomokban tartalmaz”, mint azt írták róla egyhelyütt, de az a néhány kép soványka támogatás a név kiemeléséhez. Főleg mivel a kiállítás másról szól: arról a mozgalomról, aminek Klimt valóban emblematikus alakja, úgymond ő a király a sakktáblán, de legalább ennyire fontos a többi „figura” a táblán. Akik egyébként sem kapnak akkora figyelmet, mint amekkorát végül is érdemelnének.

A kiállítás tehát a mozgalomról, annak kialakulásáról, majd polarizálódásáról szól, középpontban a mozgalom „eseményi csúcspontjával”: a Beethoven-kiállítással. Remek anyag ez, tehát most különösen fájó, hogy sokadszorra fut bele a múzeum ebbe a hibába: felemás érzeteket kelt egy remek kiállítás kapcsán annak félresikerült reklámozásával. Nekem személyes elégtétel egyébként, hogy ennyi vázlatot láthattam Klimttől, hiszen az életmű meghatározó elemei maradtak vázlatban, és a magam részéről hálás vagyok ezért – az izgat, hogyan születik meg a  k ép – viszont kétségtelen az is, hogy még többet adhatott volna a kiállítás egy ennyire áttekintő jelleg mellett is több Gustav Klimt-festménnyel.

Így is órákat tölthettünk volna még a kiállítótérben, ha nem zárt volna a múzeum. Teli lakott szemekkel mentünk haza, mert ha létezik olyan, hogy szellemi táplálék, akkor ez a hármas program – két kiállítás közte egy pódiumbeszélgetéssel – igazi lakoma volt a szemnek és a szívnek.

Korábbi kommentek:

Így látunk mi - könyvbemutató és pódiumbeszélgetés a Szépművészeti Múzeumban

Az a szerencse ért, hogy meghívást kaptunk a november 18-i Múzeum+ rendezvényre, ahol Eszéki Erzsébet Így látunk mi című könyve alapján remek képes-zenés pódiumbeszélgetés zajlott. A könyvben 37 közismert ember mesél Eszéki Erzsébetnek a kedvenc műalkotásáról. Arról az egyedi, de személyességében is egyetemes élményről, ahogy ránk a képzőművészet hat, és arról a hallatlanul intim gesztusról, ahogy egy-egy kép kiválasztja magának nézőjét. Arról, mitől megragadó valami. És persze arról is, a művészet által megragadott ember milyen, hiszen róla árul el a legtöbbet a választás mikéntje és miértje.

A meghirdetett pódiumbeszélgetésen a résztvevőknek csak annyi korlátot szabtak, hogy a múzeumban épp futó Gustav Klimt és a bécsi szecesszió  kezdetei kiállítás anyagából kellett kiválasztaniuk az őket leginkább megragadó képet. Így miközben a meghívott vendégek Eszéki Erzsébet empatikus kérdéseire válaszolva elmesélték a maguk személyes élményét a kiválasztott rajzról, festményről, mi folyamatosan láthattuk az épp „elmesélt” művet, kivetítve.

Tovább fokozta az élmény teljességét, hogy a szubjektív műelemzők közül Szabó Dániel és Bujtor Balázs zenészek lévén nemcsak szóban, de a zene „nyelvén” is megfogalmazhatták a mondandójukat – Szabó Dániel a zenével például sokkal plasztikusabban beszél a látvány keltette érzelmekről; Bujtor Balázs kópés-kamaszos, őszinte humora is az előadott improvizációtól kapott komoly mélységet. De minden vendég hozott valami többletet a maga világából: Bíró Kriszta színésznő a mélyen személyes választás-indoklás mellé mesét olvasott fel, M. Tóth Géza a saját kékszakáll-rajzfilmje részletét játszotta be (sajnos zene nélkül, de mint kifejtette, mint illusztrációt kell néznünk a részletet, zenével egy másik teljes-élménnyé válik). A házigazda, a múzeum főigazgatója, Baán László – túl azon, milyen parádésan illusztrálta a választásával, a tetszés és a mű történeti jelentősége mennyire függetlenek – hozzászólásaival folyamatosan tárlatvezetett, az estbe jól illő szakmaiságot lopva a többiek tetszés-történetei közé. Személyes kedvencem mégis Parti Nagy Lajos felolvasott szövege volt a Secession bécsi épületének hatalmas, kerek üvegablakán látható angyaláról: eljutva a szövegben a röpképességtől a „Berlin fölött az ég” angyalaiig megint rólunk mesélt sajátmesét az író, rólunk-nekünk, személyesen, személyeset.

Az est minden pillanatáért hálás vagyok, minden résztvevőnek köszönöm. Külön köszönet illeti Eszéki Erzsébetet, az ötletgazdát és moderátort. Így kell ezt csinálni: be lehet bizonyítani, elfér egy asztalnál a személyesség, a nyilvánosság és a szakmai hitel. Kellően tömény volt, és kellően tömény keretben, hiszen a pódiumbeszélgetés előtt Botero képei között sétáltunk, utána pedig zárásig megnéztük a Szecesszió-kiállítást – hogy nem mellesleg eldönthessük, mi melyik képet választanánk. Hiszen ez is része a látott „játéknak”: minket is játszani hív.

Kathryn Stockett: A segítség

Kathryn Stockett debütáló regénye, A segítség az amerikai dél egyik tipikus városába, a Mississippi állambeli Jacksonba vezet minket, a hatvanas évekbe, a fekete polgárjogi mozgalmak hőskorába. Martin Luther King és a washingtoni felvonulások híre szinte az egész világot megmozgatta, a fojtogatóan forró déli levegőt azonban nem kavarta fel. Mississippiben még mindig élnek a régi hagyományok, a feketék ugyan már nem rabszolgaként, de lenézett cselédként vagy munkásként dolgoznak éhbérért fehér munkáltatóiknak, akiknek nagy többsége, polgárjogi mozgalom ide vagy oda, emberszámba sem veszi őket.

Jacksonba érkezik haza az egyetemről a frissen végzett Skeeter Phelan, az előnytelen külsejű, éles eszű, becsvágyó lány, aki huszonnégy évesen már vénlánynak számít környezetében. Barátnői férjhez mentek, gyerekeket szültek, ő pedig a szüleivel él, tűri anyja piszkálódásait, a barátnők által szervezett randikra járkál, és közben azon töri a fejét, hogyan törhetne ki ebből a helyzetből, hogyan válhatna belőle újságíró, vagy épp író. Miután állást talál a helyi lapnál, ahol annak ellenére kapja a háztartási rovatot, hogy még egy rántottát sem tud összeütni, kénytelen tanácsot kérni barátnője házvezetőnőjétől, Aibileentől.

Skeeter és Aibileen közös munkájának hála, a lány megtarthatja állását a lapnál, és a beszélgetések során szép lassan körvonalazódik benne egy ötlet, a lehetőség a kitörésre, amire talán még egy nagy New York-i kiadó is felfigyelne: egy interjúkötet fekete cselédekkel, arról, milyen a fehér családoknál dolgozni. Skeeter kimondva-kimondatlanul azt tűzi ki maga elé, hogy lerántsa a leplet az emberek fejében élő tökéletes Mammy-képről: a fekete házvezetőnőkről mindenkinek az Elfújta a szél mindig morgó, ám gazdáit és főleg az undok Scarlettet mindennél jobban szerető Mammy-je jut eszébe. De vajon elgondolkozott-e valaha valaki azon, hogy volt-e neki saját élete, vágyott-e rá, mit érzett, miközben mások gyerekét dajkálta a sajátja helyett? Skeeter válasza minderre nem, épp ezért veti rá magát a témára, hogy aztán azzal a lendülettel kijózanodjon, amikor rájön, hogy a fekete cselédek bizony még a hatvanas évek derekán is tartják magukat a rabszolgaság idejéből maradt kimondatlan törvényeikhez, miszerint a fehér gazdák dolgairól hallgatnak. Nincs közük hozzá, nem érdekli őket, egymás közt ugyan kibeszélik, de hogy egy fehér nővel osszák meg az érzéseiket, gondolataikat, arról hallani sem akarnak. És persze félnek. Hiszen Mississippi nem Washington, ahogy az többször is elhangzik a könyvben. Itt még megvakíthatnak egy feketét azért, mert a fehérek mosdóját használta, meglincselhetnek munkásokat, az éj leple alatt megjelenhet az emberek ablaka előtt a Ku Klux Klan. A félelem átjárja a fekete közösséget, és csak lassan, nagyon lassan enged teret a változásba vetett hitnek.

Hogy aztán Aibileen és barátnője, Minny mégis szóba állnak Skeeterrel, és csatlakozik hozzájuk még több mint tíz cseléd, az kisebb fajta csoda, abból a fajtából, amit óhatatlanul tragédiák öveznek. A város leggonoszabb, legelőítéletesebb hölgye, a nőszövetségi elnök, szenátorjelölt-feleség és a kisvárosi tökéletesség megtestesítője, Hilly Holbrook mesterkedéseinek köszönhetően fajulnak el annyira  az indulatok, hogy a cselédek egyszer csak már nem tartják magukban a titkaikat. Felszínre kerül minden, ami egy fehér családban csak történik, úgy, ahogy senki más nem láthatja, csak az, aki velük van nap mint nap, neveli a gyerekeiket, mossa a  szennyesüket. A rengeteg kiábrándító részlet, a megalázó történetek, az emberi drámák mellett persze helyet kapnak azok a történetek is, amikor a fekete cseléddel egyenrangúként bántak, szerették, tisztelték a munkáját, de ne legyenek illúzióink, ezek vannak kisebbségben.

A tulajdonképpeni főszereplő Skeeter mellett két fekete cseléd, Aibileen és Minny nézőpontjából követhetjük a történetet. Aibileen Skeeter barátnőjénél dolgozik, hosszú munkás évei alatt immáron tizenhét fehér gyereket nevelt fel, akiket egytől egyig a sajátjaiként szeretett, és akiknek az elhagyásába mindig belehalt egy kicsit. De ő csak addig maradt egy családnál, amíg a  gyerekek fel nem nőttek, és el nem kezdték ők is lenézni az addig istenített fekete dajkájukat. Aibileen művelt, okos, tanult cseléd, sokat olvas, és maga is aktívan részt vesz a könyv megírásában, igazi kis földalatti polgárjogi harcot folytat - a tollával.

A harmadik elbeszélő Minny, Aibileen barátnője, Hilly Holbrook esküdt ellensége. Minny-t az egész város nagyszájú, folyton visszabeszélő cselédként ismeri, akit otthon öt gyerek és egy erőszakos férj vár. Minny nem is álmodik polgárjogokról, harcokról, megszerzi ő a saját elégtételeit a saját eszközeivel – és Isten óvjon minket tőlük! – mégis, szerepe a törénetben kulcsfontosságú, hisz az ő csatlakozása győzi meg a többi cselédet arról, hogy Skeeter könyve mellé álljanak. És Minny példáján keresztül láthatjuk azt is, hogyan lehet egy cseléd valóban pótolhatatlan, olykor életmentő egy fehér család életében.

Ami a könyvet kiemeli a nagy átlagból, és amivel ki tudja kerülni a „fehér nő nagy emberbaráti szeretetétől vezérelve segít a feketéken” csapdáját, az Skeeter karaktere, aki a történet elején egyáltalán nem akar segíteni a feketéken, vagy valami világmegváltó polgárjogi munkát írni, egyetlen, önző érdek vezeti, hogy valami olyat írjon, ami megjelenik. Ő csak egy ütős témát akar, aztán ahogy halad előre a munkával, együtt dolgozik, együtt fél a feketékkel, úgy válik belőle érett gonolkodású, a nézeteiért küzdeni is tudó nő. Igazi fejlődésnek lehetünk tanúi ahogy megtanulja felismerni a saját legszűkebb környezetében a  képmutatást, és ahogy szép fokozatosan egyre közelebb kerül az addig általa is távolságtartással kezelt fekete cselédekhez.

Megrázó és felemelő történetekkel tarkított olvasmány ez a könyv, egyszerre történelmi kép egy letűnt korról, fejlődésregény, a fekete cselédek kálváriájáról szóló beszámoló és klasszikus déli történet. Remek az atmoszféra, a hely és a kor hangulata szinte tapinthatóan jelen van, az egyetlen kritika a kissé sztereotíp karaktereket illetheti. Ez nekünk még nem is olyan zavaró, lévén hogy nem vagyunk érintettek, de az amerikai kritikák egy része komolyan Stockett szemére veti, hogy csak ráerősít a feketékről kialakult általános képre. Ettől én még nagyon szerettem Minny, Aibileen és a többiek karakterét.

Borzasztó belegondolni, hogy nem is olyan régen – hiszen nincs még ötven éve – a világ egyik felén még ilyen viszonyok uralkodtak. Amikor olvassuk, fellélegzünk, hogy milyen jó, hogy nem ott és akkor élünk, és hogy ezek a problémák már eltűntek a világból, aztán szétnézünk, és azt látjuk, hogy van ami azóta sem változott. Hiába töltik be feketék a legmagasabb pozíciók némelyikét, hiába nyitott előttük minden lehetőség, a társadalomban vannak és sajnos mindig is lesznek olyan emberek, akik lenézik embertársaikat a bőrszínük, a hajszínük, a vallásuk, a gondolkodásuk, akármi miatt. Érdemes körülnézni, hány Hilly Holbrookot látunk magunk körül nap mint nap.

Okos, elgondolkodtató könyv ez, sokrétegű, lehet rajta agyalni bőven, ha valakinek épp ahhoz van kedve, mindenki találhat benne valamit, ami megérinti, ugyanakkor – és valljuk be, ez sem egy utolsó szempont – nagyon szórakoztató!

Kiadó: Európa

Fordította: Pálmai Katalin

Ízek, imák, szerelmek

Elizabeth Gilbert sikerkönyve, az Eat, Pray, Love - Ízek, imák, szerelmek annak idején kellemes csalódás volt számomra. Habkönnyű, romantikus szinglikönyvet vártam, némi spirituális szósszal nyakon öntve, ehhez képest egy meglepően jól összerakott, öniróniától sem mentes, őszinte, olykor önmarcangolásba hajló memoárt kaptam. Amit persze simán lehet strandra való szingliregényként is olvasni. Valószínűleg épp ezért ért el elképesztő sikereket Amerikában és szerte a nagyvilágban, mert több rétegű, sokféleképpen lehet olvasni, széles olvasói réteghez szól. Mára hatalmas hájp alakult ki körülötte, az áruházakat ellepték az EPL-es ajándéktárgyak, az utazási irodák EPL-túrákat szerveznek, a nagyvárosi amerikai nők között divatba hozta a jógát és a keleti filozófiák „light” változatát. Várható volt, hogy a  filmváltozat sem várat sokáig magára.

Hollywood persze hűen önmagához, a könyvnek épp azt az oldalát fogta meg, amelyik a legfelszínesebb, a legközönségbarátabb, a legszinglibb. A könyv tipródó, depressziós, gyógyszerek rabságában vergődő, önmagát folyton megkérdőjelező Liz Gilbertje itt egy határozatlan, örökké elégedetlen, egyfolytában biggyesztett szájjal maga elé bámuló hisztérika lett. Utazása pedig spirituális útkeresésből az ismeretterjesztő csatornákat idéző, nézőszívfájdító útifilm Olaszország, India és Bali szépségeiről.

A történet Liz Gilbert egy évét meséli el, amikor durva anyagi és lelki leépüléssel járó válása, és az azt követő rapidkalandja után, a teljes depresszióból épp kikászálódva a nyakába veszi a világot, hogy egy évig utazzon, négy hónapot töltve Itáliában, négyet Indiában, majd négyet Indonéziában, közben meglelje lelki békéjét, megtanulja elfogadni az életet, úgy ahogy van, élvezni, amit élvezni kell, meditálni azon, amin meditálni kell, és megtalálni az egyensúlyt a kettő között.

A film legnagyobb problémája, hogy az első perctől kezdve hiteltelen. Aki nem olvasta a könyvet, az csak pislog értetlenül, hogy miért nyafog annyit ez az elkényeztetett felső-középosztálybeli New York-i csajszi azon, hogy neki milyen szar, amikor van egy férje, aki odáig van érte, menő állása, még menőbb háza, partikat ad, van egy jó fej barátnője, és a szexi színészcsávó, aki a darabjában játszik, szintén odáig van érte. Az, hogy üresnek érzi az életét, hogy nem találja  a helyét, hogy másféle jövőről álmodott, mint amit férjecskéjével elkezdtek építgetni, csak érintőlegesen jelenik meg a filmben, de abszolút nem magyarázza meg, mitől is billen át egyik napról a másikra Lizben egy kapcsoló, hogy aztán mindent felégessen maga mögött, és nyakába vegye a világot.

Sajnos Julia Roberts sem elég jó ahhoz, hogy megjelenítse Liz bizonytalanságát, kétkedéseit, önmagát is folyton megkérdőjelező útkeresését. A film legnagyobb hibájának azt tartom, hogy míg a könyvbeli Liz meglehetősen nagy öniróniával meséli el egész „útkeresését”, és nem veszi magát olyan nagyon komolyan, Roberts az első perctől úgy játszik, mintha valami mélyenszántó drámában lenne, annyira komolyan veszi magát, és annyira görcsös, hogy legszívesebben megráztam volna, hogy lazuljon már el egy kicsit. Sosem értettem a színésznő körüli óriási felhajtást, szerintem a Pretty Woman óta körülbelül ugyanazt játssza, nagyjából ugyanúgy, itt sem tud egy percre sem természetes lenni, a film két és fél órája alatt végig mintha azt játszaná, hogy ő a világ legnépszerűbb színésznője, aki épp utazgat.

Amely utazást azért valljuk be, baromira irigyeljük. Különösen az olaszországi rész sikerült fergetegesre, Rómát nem nagyon lehet úgy filmezni, hogy ne csorogjon a nyálunk, hihetetlenül szép város, ráadásul az operatőr nagyon jó érzékkel visz be minket a szűk sikátorok mélyére, hogy aztán szépen kitágítsa a látványt a legmonumentálisabb műemlékekkel. Ha ehhez még hozzávesszük a folyamatos evést-ivást, mint az útkereső túra első állomásának „feladatát”, kész, el vagyunk veszve. A film kevés igazán eltalált vicces jelenete is itt látható, a legkacagtatóbb az, amikor az olaszok gesztusnyelvével ismerkedik Liz.

Itália után az indiai asramban töltött négy hónap következik, ami a történet leginkább elmélyülős, spirituális része, ez viszont messze nem lett úgy kibontva, ahogy a könyvben; amit a filmben látunk, az tényleg csak a nyugati mozinézőre szabott kalóriaszegény verzió. Bár a témában valamivel jártasabb ismerősöm szerint legalább azt a szenvedést és türelmetlenséget jól eltalálták, amivel Liz „meditálni tanul”. A könyvben kedvenc mellékszereplőm volt a texasi Richard, aki az asramban él már évek óta, és bevezeti Lizt a meditáció rejtelmeibe – amúgy amerikai módra – ő a filmben is nagyon jól eltalált karakter lett, hála Richard Jenkins mesteri játékának.

A filmidőben rövid indiai kiruccanás után megérkezünk oda, ahol minden elkezdődött, és ahol Liz végre megtalálja önmagát, a szerelmet, az egyensúlyt, a választ a világegyetem nagy kérdéseire, és mellé bónuszként Javier Bardemet: Balira. Ugyan alibiként a film felvonultatja a könyv összes kulcsfiguráját, Ketut Liyert, az öreg füvesembert, akitől Liz tanul, orvos barátnőjét, Nyomot, de a történet már csak és kizárólag egy téma körül forog, ez pedig a nagybetűs szerelem. Ami jön, lát, és ledönti a vonakodó Lizt a lábáról.

És itt már minden fanyalgásunk felesleges, mert ezen a ponton már senkit nem érdekel, hogy mennyire hűtlen a könyvhöz, hogy így sekélyes, meg úgy giccses, hogy hosszú és a közepe vontatott, hogy nem maradéktalan a színészi játék, egy a lényeg: a meseszép szigetvilág és a szexi spanyol. Mert ugyan ki ne omlana Javier Bardem karjaiba egy luxusvityillóban Balin? Na ugye... A keresett egyensúly és a spiritualitás meg így jártak, valahol útközben lemaradtak.

Korábbi kommentek: