2019 - évösszegzésféle Ilweran tollából

Lassan már komolyan én is unom saját magam, úgyhogy rövidre fogom a szokásos bevezetőt: a két évvel ezelőtt elindult és tavaly magasabb fokozatra kapcsolt változáshullám nem hogy nem ült le, de minden eddiginél nagyobb intenzitással söpört át az évemen – olykor csak kapkodtam a fejem hogy hova is tartunk. Az év nagy részében sodródtam az árral, aztán én lepődtem meg a legjobban, hogy hol vetődtem partra. Az eddiginél (és igazság szerint az eddig általam egészségesnek gondoltnál) jóval nagyobb mértékben tölti ki az életem most a munka – ez meg is látszik a blogon, az elmúlt tíz évben nem volt ennyire kevés poszt, mint az utóbbi hónapokban. Írhatnám, hogy zavar, írhatnám, hogy mindent elkövetek, hogy ez változzon – nem teszem. Mert bármennyire zavar, az a nagy helyzet, hogy lubickolok abban, ami körülöttem történik. Az elmúlt tizenkét év során sosem gondoltam volna, hogy leírom: a munka fontosabb lett, mint az írás, és nem bánom. Hogy hosszú távon mi lesz ebből, nem tudom. Hogy lesz-e belőlem tartósan megélhetési karrierbűnöző, vagy visszatérek a szenvedélyeimhez – nem tudom. Hogy ha ez az állapot tartóssá válik, megtalálom-e valaha az egyensúlyt a munka-magánélet-írás háromszögben – nem tudom. Bármi lesz is, ti, az olvasóim észre fogjátok venni.

Ironikus módon, amennyire kevéssé volt fókuszban az írás ebben az évben, annyira előtérbe került az olvasás. Majd’ másfélszer annyi könyv csúszott le 2019-ben, mint egy évvel korábban – az olvasás egyfajta horgonyszerepet töltött be, úgy hiszem. Könyvekkel próbálom megőrizni a józan eszem, ahogy Amadeával félkómás reggeli buszozások alkalmával meg szoktuk állapítani – valójában kapaszkodom bölcsészlányos attitűdöm utolsó maradványaiba, melyeket egyébként a mindennapokban roppant elszántsággal igyekszem (kell) magam mögött hagyni. Van ebben egyfajta csapda: csúszunk egy pótcselekvés felé, de még nem reménytelen megtalálni az egyensúlyt.

Szóval az előző évekhez képest sok és ami fontosabb, sok jó könyv került a kezembe. Az év olvasásainak bő negyven százaléka újraolvasás volt – ilyenre tíz éve nem volt példa. Egyrészt, az általános zaklatottság közepette kerestem az ismerős, otthonos élményeket – másrészt azzal, hogy elengedtem a teljesítményblogolás-recizés-mindenújdonságotelolvasás kötelező köreit, sokkal szabadabban válogattam a magam kedvére. Ezt el kellett engedni, nincs mit szépíteni rajta: eltelt tizenkét év a blog indulása óta, megvolt az egészséges kifutása a „kötelező” írásnak is, most már vége. Ami kevés idő és energia van erre, azt olyasmire fordítom, ami valóban fontos, nekem. Ha úgy hozza a kedvem, akkor csupa újrázásra.

Épp ennek az újraolvasás-hullámnak köszönhetően csalok kicsit a toplistával: tavasszal egy hónapot a nekem még mindig legfontosabb Woolfra szántam – hatalmas élmény volt, tömény, kérlelhetetlen alászállás a saját sötétségembe, igazából nagyon kellett (és végre leróttam egyik legnagyobb tartozásomat magam felé: írtam az esszékről); remélem, jövőre lesz elég elszánás bennem a folytatáshoz. Viszont Woolf borítja a listát – szigorúan véve az öt idén olvasott könyve elfoglalná a felét, de ez igazságtalan lenne mindenki mással szemben, úgyhogy önkényeskedjünk kicsit: Woolf még mindig minden listán felül áll, a top 10 kizárólag utána értelmezhető. Lássuk:

10 – Zadie Smith: Swing Time

Zadie Smith többfenekű történetben mesél identitásról, barátságról, sztárkultuszról, modern kori kizsákmányolásról, önbecsapásról és a művészet hatalmáról. Keserédes könyv a Swing Time – egymástól, szerektől, rivaldafénytől, bizonyítási kényszertől való függésről; béklyókról, melyeket nem tudunk levetni; barátságokról, melyeket sem megélni, sem magunk mögött hagyni nem vagyunk képesek. Függőségeinkről, melyek árnyékában soha nem találhatjuk meg önmagunkat. 

9 – Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok

Laclos klasszikusáról még íródik a poszt – de nem marad el. Közel tizenöt év után olvastam újra, először kamaszként került a kezembe, amikor még gyanítom, sokat nem értettem belőle, de kábé halálosan szerelmes voltam a filmváltozat Valmont-jába, ezért végigküzdöttem; aztán friss szerelmesként, amikor a játszmák helyett az ember csak a rózsaszín ködöt látja, az sem segített hozzá a teljes képhez. Most, érettebben, néhány veszedelmes viszonnyal és számos ócska emberi játszmával a hátam mögött borzaszt el és nyűgöz le igazán. Kár, hogy a forma nem segít divatossá válnia – pedig jó lenne, ha minél többen olvasnák.

8 – John le Carré: Kettős szerepben

Tíz év rajongás és kilenc elolvasott könyv után le Carré még mindig meg tud lepni, ami azért kevés íróról mondható el. Az élmény ezúttal azért is meglepő, mert újra meg újra emlékeztetnem kellett magam: ez egy több évtizedes regény. Annyira friss, annyira mai problémákat veséz benne, olyan, szinte profetikus erővel vetíti elénk napjaink terrorfenyegetésbe, menekültkrízisbe, áldozathibáztatásba fordult nyugati társadalmát és a rommá bombázott Közel-Keletet, hogy az elképesztő. Miközben egy korában (és ma is) igen bátor nézőpontból próbálja közelebb hozni az izraeli-palesztin háborúk kibogozhatatlanságát a nyugati olvasóhoz. A szerző egyik legjobbja.

7 – Robert Galbraith: Halálos fehér

Három évet kellett várnunk a Cormoran Strike regények legújabb kötetére, ami rajongóként roppant hosszú várakozásnak tűnt – de megérte. És még mindig rövidebb volt, mint amennyit arra vártunk (gyakorlatilag az első rész óta), hogy a Strike Holmes-a mellett Watsont játszó, másodhegedűsből szép lassan főszereplővé avanzsáló Robin Ellacott rátaláljon valódi erejére és felhagyjon az önáltatással és önmarcangolással. Rengeteg kritika éri a Halálos fehért, amiért a nyomozást nem egyszer háttérbe szorítja a pszichologizálás és a két főszereplő egymáshoz és a többiekhez fűződő viszonyának boncolgatása – én ezt egy percig sem tudom felróni neki, részben mert minden percét roppant mód élveztem, részben mert gyönyörűen rajzolódik ki az ív, amit ezek a regények felépítenek.

6 – Margaret Atwood: A Szolgálólány meséje

Roppant érdekes a viszonyom ezzel a történettel. Amikor először olvastam, nagyon érzékeny időszakomban talált meg, és talán (bár a tíz évvel ezelőtti énem nyilván zokon venné, hogy most ezt írom) éretlen voltam hozzá. Bár lehet, hogy nem – egyszerűen minden életszakaszban mást ad (ám mindig ad valamit – ahogy az igazán nagy könyvek általában). Ami ezúttal a legmélyebben belém mart, az Fredé folyamatos próbálkozása önmaga újradefiniálására, arra, hogy megtalálja a helyét, a szerepét, saját identitását ebben az új világrendben – ahogy a személyiségfosztásra való állandó törekvések ellenére megpróbál önmaga maradni. Valamiféle önmaga – ami köszönő viszonyban sincs egykori önmagával, mégis: a legfontosabb. Hogy meg tudja őrizni az önmagába, mint önálló személyiségbe vetett hitet. Hisz mindannyiunknak erre van a legnagyobb szükségünk – hogy el tudjuk helyezni magunkat valahol a kis világunkban, hogy tudjuk, kik vagyunk mi, függetlenül mindenféle külső tényezőtől, társadalom által ránk ütött hasznossági pecséttől, anyagi és egyéb javaktól. Hogy ha lenne tükrünk, tudjuk, ki néz szembe velünk.

5 – Mona Awad: Nyuszika

Olvasás közben (és jó ideig utána is) nehéz eldönteni, hogy az Antilányregénnyel világhírre és rajongók mellett jó néhány utálóra is szert tevő Mona Awad könyve mennyiben komolyan vehetetlen kritikája a puccos „kreatív” írókurzusokon kitermelt egyenszerzőknek, mennyiben mélyre hatoló pszichologizálás az alkotási folyamatról és mennyiben egy bedrogozott szatíra. Jó eséllyel mindhárom egyszerre – ráadásul roppant szórakoztató és ha valaha próbáltál már kicsiholni magadból bármiféle alkotást (legyen az próza, vers, zene, rajz, performansz, akármi) amibe bele akartad tenni szíved, lelked, önmagad kis darabját és még ráadásul az is megfordult a fejedben, hogy mindezt közönség elé tárd, akkor nagyon fogod érteni és érezni néhány sorát.

4 – Elena Ferrante: Az új név története / Aki megszökik és aki marad

Érdekes viszony fűz a még mindig rejtőzködő Elena Ferrante Nápolyi regények tetralógiájának eddig darabjaihoz. Az első részt anno fájóan súlytalannak és klisésnek éreztem és nem is igazán értettem a körülötte lévő felhajtást, a második ehhez képest elképesztő módon felidegesített, még most is bugyog bennem az indulat és érzem a fojtogató hányingert, amit Lila mesterkedései és a telep korlátoltsága miatt éreztem. Súlytalanság és tömény undor – ezek vezettek a harmadik kötetig, ami viszont mintha nekem íródott volna. Erre a részre értünk össze Ferrantéval – szinte minden mondatát éreztem, mintha rólam írna, de nem bántón, nem sebeket tépve, nem a kórboncnok perverz lelkesedésével, hanem támogatón, elsimogatva a korábban oly sokszor felszakított sérüléseket. A két rész együtt az év legmaradandóbb élményei közé tartozik. És már felkészül a negyedik, befejező kötet…

3 – Donna Tartt: A kis barát

Donna Tartt tíz évente ír egy regényt, ám azokkal rendre beszakítja az asztalt. A titkos történet és Az Aranypinty után a kettő között íródott A kis barát (poszt később) is bombabiztosan lőtte magát dobogóra – még úgy is, hogy szigorúan véve a három közül ez a legkevésbé emlékezetes. Persze önmagában az sokat mond, hogy Tartt „leggyengébb” könyvéért szerzők ezrei adnák oda a fél életművüket. A kis barát bizonyos szempontból éppúgy felnövés-történet, mint két elődje – a gyermekkor végéről, az illúziók elvesztéséről, a saját sérthetetlenségünkbe és kivételezettségünkbe vetett hit leomlásáról mesél. És közben a legszebb és legkegyetlenebb bosszútörténetek egyike: egy tizenkét éves kislány bosszúhadjárata, aki még nem tudja, azzal, hogy mindent feláldoz vélt vagy valós sérelmek megtorlásáért, csak saját gyermekkorát teszi tönkre.

2 – Edward St. Aubyn: Patrick Melrose 1-2. (Nincs baj / Baj van / Van remény; Ami kell / Végül)

Patrick Melrose öt kisregényből álló története a kortárs brit irodalom egyik ocsmány csúcspontja, vegytiszta borzalom és csúcsra járatott pszichologizálás, heroinos tripek, családon belüli erőszak, zsarnoki apák és elhanyagoló anyák gyűlölethimnusza, a brit arisztokrácia maró kritikája, iróniába csomagolt létfilozófia, gyilkos humor és mindenekelőtt a kérdések kérdése: lehetséges-e levetkőzni a generációk során továbbörökített mintákat, avagy mindenképpen elcsesszük a gyerekeink életét, épp úgy, ahogy szüleink elcseszték a miénket? Mellesleg egy veszettül szórakoztató regényfolyam, amit a szó szoros értelmében képtelenség elengedni.

1 – Margaret Atwood: MaddAddam-trilógia

Végre teljes a történet – márpedig nincs nagyobb összekötő erő egy jó történetnél, tudja ezt jól Atwood is, bizonyította már számos művében. Ahogy azt is, nincs veszélyesebb dolog a tudás kergetésénél. Guvat egész élete, munkássága és tragédiája, melynek farvizén egy világ pusztult el, ezt mutatja. De a tudás keresése kipusztíthatatlan. A trilógia zárásában a Guvatkák hitet kapnak, és mítoszokat, melyeket aztán maguk írnak tovább. Miközben éneklés útján kommunikálnak génmódosított, emberi agyszövettel rendelkező sertésekkel, Könyvet őriznek, melyet generációról generációra másolhatnak, hogy ne felejtsék el teremtőjüket és prófétáikat. Sugárpisztolyok, transzgenikus állatok, Konszernek és a Szent PetrÓleumban hívő idióták világában Margaret Atwood szerint a legnagyobb erő és a legveszélyesebb fegyver még mindig a szó – végső soron ez teszi annyira szerethetővé ezt a minden momentumában iszonyúan kegyetlen Barbie-rózsaszín apokalipszist.

Szoktam írni az év csalódásairól, de most valahogy nem jut eszembe egy olyan olvasmány sem, ami annyira meghatározóan rossz élmény lett volna, mint mondjuk korábban az Abban a házban vagy a Bűvölet… Lehet, észrevétlenül toleránsabb lettem? (Nem…) Azért nem volt minden fenékig tejfel, a Sült zöld paradicsom újraolvasása például sokkal kevesebbet adott, mint amire számítottam, az Ég a várost a végére már halálosan túlírtnak éreztem, a Puncs szerintem jó eséllyel indul az év legtúlértékeltebb könyve címért, Franzen esszéin remekül szórakoztam, de meg sem közelítik a regények sziporkázását, a Jótét lelkek ellenben egy sokadik, teljesen felesleges Franzen-utánérzésnek tűnik – ezzel együtt is, egyiknek az olvasását sem bántam meg.

Filmek terén nem volt annyira erős év, mint némelyik előző – egyszerűen kevés idő jutott rá. Év végéig várattak magukra az igazán szíven ütő moziélmények: a Joker és a Volt egyszer egy… Hollywood is simán lehetne az év filmélménye, mégis a kettő között egy 2012-es, csendes dokumentumfilm kúszott fel a képzeletbeli dobogó legfelső fokára. Az Apáim történetében a kanadai függetlenfilmes Sarah Polley (aki már rég nem „az a kislány a Váratlan utazásból”) olyasmibe fogott, amit csak a legnagyobb és legkegyetlenebb művészek szoktak – fogott egy saját traumát (felnőttként tudta meg, hogy aki felnevelte, nem a vér szerinti apja), amit nem tudott másképp feldolgozni, összetrombitálta családtagjait, akik így vagy úgy részt vettek benne, tanúi voltak, kárvallottjai és kárörvendői lettek, leültette őket, rájuk szegezte a kamerát és azt mondta: itt vagyunk, feszítsetek keresztre. Dokumentumfilm helyett kínvallatás – mondja az apa. Igaza van. De nem feledhetjük: minden egyes mondattal, amit szereplőiből kihúz, a rendező itt magából is kiszakít egy darabot. Azzal együtt, hogy a végeredmény roppant szórakoztató és végső soron kedves film lett, valójában az egyik legszebb és legkegyetlenebb terápiás alkotás, amit valaha láttam.

Az is hajszálon múlt, hogy nem az év két legnagyobb sorozatszenzációja, a Csernobil és az Eufória közül került ki a legemlékezetesebb sorozatélmény, hanem besurrant az első helyre az Edward St. Aubyn kisregényeiből készült Patrick Melrose minisorozat, mely elsősorban (nyilván) Benedict Cumberbatch „drogos jutalomjátékáról” híresült el, ám ennél sokkal többet érdemel. St. Aubyn önéletírása (ami nem véletlenül szerepel a legjobb olvasmányélmények közt is) nem csupán a brit arisztokrácia maró kritikája – őszinte és gyomorforgató szembenézés droggal, bántalmazással, családon belüli erőszakkal, függéssel és érzelmi kiszolgáltatottsággal. Az író azt nyilatkozta a könyvek kapcsán, csakis a teljes őszinteség volt elfogadható számára az írás során – a film valójában még egyértelműbben tesz hitet e mellett, mint a regények: csakis a kimondás nyújthat feloldozást. Csak akkor tudunk együtt élni a múltunkkal, ha vállaljuk: a borzalmakat, a dühöt, az értetlenséget, a hibáinkat, a tagadásainkat egyaránt. A hallgatás csak konzervál – örökített mintákat, bántalmazó rendszereket, elnyomást, félrenézést. St. Aubyn regényei gigantikus kiáltványok: ne hagyjuk kimondatlanul a borzalmakat! A sorozat - ritkán van lehetőség ezt leírni - minden momentumában méltó kiegészítője ennek. Az egyik legjobb adaptáció, amit valaha láttam.

Koncert- és zenei élményből ezúttal kevesebb jutott, de azok legalább emlékezetesek voltak: a nyári Pink Martini koncert a Margitszigeten eszméletlen fiesta volt, a Shapesifter lemez bemutatója a MÜPA-ban pedig az egyik legmegdöbbentőbb, amit ott valaha hallottam – kortárs jazztől azért ritkán akar felrobbanni a koncertterem, most nem sok hiányzott. Mégis, ami a legnagyobb hatással volt rám idén, az Palya Bea és a Beady Belle közös koncertje. Aki figyelemmel kísér minket, tudja, hogy a kezdetektől követjük Bea Selymeim koncertsorozatát, melynek keretében évente meghív egy-egy olyan énekesnőt a nagyvilágból, aki épp hatással van rá, a művészetére, a gondolataira. Az idei vendég a svéd Beata S. Lech és zenekara, a Beady Belle volt – és bár stílusban jóval kevésbé áll közel hozzám az általuk játszott zene, mint a korábbi évekből például Cigdem Aslan vagy Souad Massi, Beata és a „Diamonds In The Rough” című száma úgy betalált, mint idén tán semmilyen más kulturális élmény. Bea a koncerten elmondta, ő maga a válása idején „hallgatta rongyosra” a „csiszolatlan gyémántot” – nos, én nem válok, de egy fontos önismereti időszak állandó kísérője lett ez a darab. Május óta nem száll ki a lejátszómból, e sorok írásakor is ezt hallgatom, magamban sokszor dúdolom kritikus helyzetekben, és úgy érzem, még jó darabig állandó társam marad.

Ha eddig eljutottál az olvasásban, igazi hős vagy, köszönöm 😊 Bár menet közben sokszor nem úgy tűnt, azért élménygazdag, sikeres, szeretnivaló év volt ez. Fogadalmak nincsenek, listák, kihívások nem lesznek, nem ígérem, hogy sűrűbben írok és nem áhítozom több nyugalomra és kevesebb változásra, mert úgyis hiába… Ha kívánhatok magamnak, akkor több türelmet, több spontaneitást, nagyobb rugalmasságot és izgalmas, érdekes, megtartó kulturális élmények sokaságát kívánnám.

Boldog új évet mindannyiunknak!