Hogyan olvassunk Hamvas Bélát

Kedves munkatársammal, Istvánnal ógtunk-mógtunk egy délután Hamvasról, több részletben. Ő alaposan megokolt fenntartásokkal kezeli, bizonyos tekintetben az itt nem látszó érveire válaszul morfondíroznék néhány dologról, mintegy a felvetései határai között; remélem így is élvezhető lesz.

Ha válogatás nélkül, a megírás sorrendjére fittyet hányva olvassuk az esszéit, meghökkenthet, Hamvas Béla mennyire ellentmondó állításokat sulykol szinte szuggeratív hittel, mondatról mondatra görgetve, a maga sajátosan erőszakos stílusában – szinte magamagát győzködve – belénk. Könnyen elfelejtődhet, hogy az „életmű”, egy sokat zaklatott élet műve valóban egy életen át készült, s a fiatalabb, pl. a Magyar Hüperión Hamvasa alapvetései szintjén különbözik a Scientia Sacra, vagy a Karnevál írójának gondolatiságától. A többek között  Kerényi Károlyhoz, a Sziget-körhöz köthető szemlélet képezi az alapját a fiatalabb-kori hamvasi világlátásnak. A kiforrott inkább keresztény-misztikus alapokra helyeződő, pl. Jakob Böhme hatását magán hordó világszemlélet, mégcsak szintézisnek sem tekinthető, annyira mást és máshogyan súlyoz. Szemlélődés helyett részvétel, ismétlődés helyett üdvtörténet, a megvetés közönye helyett részvétteli humor, hogy csak néhány különbséget említsek. Az egyébként tűrhetően alapos és végiggondolt életműsorozat egyik fő hibája szerintem, hogy ez a lényeges különbség nem jelent meg kötetek megjelenési sorrendjében például. Ezt akár magyarázhatnánk üzleti okokkal, de arra végképp nincs bocsánat, hogyan kerülhettek a két különböző alkotói valőr szülte rövidebb írások tematikai okokból többször is egyazon kötetbe.

Nem akarom a szerkesztőket bántani ezzel, hiszen alapvetően az író munkáját végezték – s legalább kellő alázattal. Hiszen a legfontosabb tudnivaló Hamvas Béla hagyatékáról: nem könyveket, hanem kéziratokat tartalmaz. Ez óriási, és igen lényeges különbség! A könyv születésének ugyan a legfontosabb, de csak egyik lépése a kézirat megszületése. Nincs olyan szerző, aki ne szerkesztene, alakítana, írna át a nyomdafesték árnyékában, a megjelenés, kvázi a véglegesülés rémétől hajtva – s nem véletlen, hogy a szerkesztés külön munka, olyan alapvető segítség, amelyet csak a legfanatikusabb szövegmánok utasítanak vissza – de csak azért, mert ilyenkor ők maguk végzik el ezt. Hamvas rengeteg kéziratát nem szerkesztette; miért is tette volna, nem volt reménye a megjelenésre.

Nem azt állítom, hogy ne formálta volna nagy műgonddal minden sorát, de nem ügyelt sem szerkezetre, sem hangsúlyokra, ritkán húzott ki vagy törölt, a publikált esszék kötetbe rendezett sorrendjét nem alkotta meg, nem válogatta őket kötetbe: a véglegesítés gesztusával nem emlékeztette magát a saját írói pária voltára. Tehát – a megjelenések: a Láthatatlan történet, vagy a Forradalom a művészetben, és jó pár esszé kivételével – az életmű hagyatékból előkerült kézirat, amit a szerkesztők munkája ellenére így kell kezelnie az olvasóknak is. Csaknem az egész életműre igaz hát, hogy kötet szintjén íróilag szerkesztetlen – a rövidebb írásokon ez kevésbé észrevehető, és van néhány szövege: A bor filozófiája, a Mágia szútra vagy pl. a Tabula Smaragdina, amelyek kvázi önmagukat szerkesztik kötetté – a borfajok, a tarot nagy arkánuma, vagy Hermész Triszmegisztosz töredéke által.

Nekem először a Scientia Sacra II. kötetének olvastakor tűnt fel, hogy oldalakon át ugyanazt az érvelést olvasom, mintegy hurokszerűen mindig visszatérve egy tézishez, apró módosulásokkal, de lényegi érvi különbségek nélkül. Tudom, hogy ez egyfelől sajátosan hamvasi jellegzetesség, adott esetben szándék (saját fogalmaival szólva) a „horizontális” és „vertikális” gondolkodás helyett egyfajta „tradicionális atmoszféra” megteremtésére, de gyanú kélt bennem, hogy az ismétlődő gondolati hurkok épp annyira szólnak a minél teljesebb megfogalmazás megtalálásának ismétlődő kísérleteiről. Amelyekből (ha ott van is) nem válogatódott ki a gyémántfényű, igazi, a pontosságával szíven ütő megfogalmazás. Ha az író (mint olvastam) valóban „saját meditációs objektumként” tekintett a műveire, miért is látta volna szükségét, hogy kiszűrje az „oda vezető utat” egy-egy teljesre finomított gondolatkörhöz – az a megjelent könyvet terheli csak, a meditációnak szerves része. Így, ilyen értelemben értem a szerkesztetlenséget.

Eddig tart az a pár gondolat, amit meg akartam osztani Istvánnal, meg azokkal, akiket érdekel.

Korábbi kommentek:

(A fenti link sajnos már nem mutat sehova - a freeblog igen régen megszűnt létezni. Ha valakit érdekel, hogyan bodorodott tovább a beszélgetés, ide kattintson:

https://tamadasazirodalomellen.blogspot.com/2012/10/masodkozles.html )