Virginie Despentes: Vernon Subutex 1-3.

„Ezzel a Vernonnal kapcsolatban minden zavaros. Már az is, hogy hogy a fenébe tudott az utcára kerülni. Ilyen villámgyorsan. Hogy elveszítette a lakását, oké, az világos. A gazdasági válság, meg aztán már nem is fiatal, nem maradt kapcsolatban a családjával. De mégis, ha húsz évig volt egy lemezboltod, csak van annyi ismerősöd, hogy ne kelljen három hónap múlva már az utcán aludnod… És a másik: hogy lehet, hogy ez a rokonszenves, de egy rohadt tök karizmájával bíró pasi a Buttes-Chaumont bálványává változott? A pasi odakint alszik, izzadságszaga van, proli csizmát visel, és mégis, mint Jézust, aki megúszta a keresztre feszítést, egy tucatnyi napkeleti bölcs veszi körül és mindennap ajándékokkal halmozzák el. Vernon kiválaszt egy fát, letelepszik alá, és az emberek elé járulnak. Naná, hogy Gaelle hallott róla a Rosa Bonheurben. Sőt másról sem szokott hallani, csak Vernonról. Egyszer ő is elment, hogy megnézze magának a bandát. Bepiált heteró nyárspolgárok. Még Kikót is beszippantották. Amikor Kiko megtudta, hogy Subutex a parkban lóg, pokoli rosszkedvűen elindult, mintha azt mondaná: majd én beverem a mocskos pofáját, hogy megtanulja, máskor ne lépjen le a kokómmal… És másnap reggel jött haza, és három hétig csak Jethro Tullt hallgatott. Semmi buli, semmi szexparti, csak zene fülhallgatóval és drogok. Még melózni sem ment. Ami még soha nem fordult elő vele. És dőlt belőle a szó, összevissza hadovált, hogy szerinte Isten hamarosan újra megszületik, minden logaritmusok összessége lesz, és csak ő tudja majd megmenteni a bolygót és az emberiséget, és hogy valakinek meg kell írnia azokat a programokat, amik megtaníthatják az embereket, hogyan éljenek működőképes közösségekben. Gaelle meg van róla győződve, hogy ha már a yuppie-k is belebolondulnak a spiritualitásba, rohadtul nehéz idők következnek.”
 
Mostanában sokat vekengek magamban azon, hogy hiányzik az olvasmányélményeimből az igazi meglepetés, az a fajta gyomorszájon vágós, minden agysejtet megmozgatós, lélegzetelállítós élmény, ami az első Atwoodok, Franzenek, Dan Simmonsok, Kim Stanley Robinsonok olvastakor elfogott. (Legfontosabb gondolatformálóm nem is említem, Woolf munkássága már rég több, mint irodalmi élmény – hozzá fogható hatást nem is várok, ha mégis jönne, ajándéknak venném.) Bármily nagyképűen hangozzék is, olykor megfogalmazódik, hogy mintha már mindent olvastam volna egyszer. Nem tudom, hogy a kor, az olvasott könyvek egyre növekvő száma okozza-e (nyilván összefüggésben az előbbivel), vagy a ráfordítható figyelem és idő csökkenése (ne legyünk álszentek, én sem tudok már olyan osztatlan figyelemmel kapcsolódni a kezemben lévő könyvhöz, mint 10-20 éve, okostelefon előtti, végtelen nyári szabadságos időkben); netán az, hogy amióta jobban ismerem a könyvpiacot, módszeresen azokhoz a könyvekhez nyúlok, amiktől tudom, mit várhatok (irodalmi buborék?).
 
Virginie Despentes jó ezeroldalas trilógiájához úgy nyúltam, hogy semmit nem tudtam róla, azon kívül, hogy a fülszöveg felidézte Jennifer Egan Az elszúrt idő nyomábanjának hangulatát – és az utóbbi években bármi egy kicsit is felidézi Az elszúrt idő nyomában hangulatát, arra azonnal rá kell ugranom. Nem ismertem a szerző botrányos korai munkásságát, ahogy az élettörténetét se. Csak vártam egy rock’n’roll regényt, hátha segít csillapítani az Egan-éhségemet. Sikerült. Sokkal több is. Túl azon, hogy a Vernon Subutex kicsit valóban olyan, mintha Az elszúrt idő nyomában és a Javíthatatlan optimisták klubja bedrogozott szerelemgyereke lenne, végre megajándékozott azzal a tátott szájú rácsodálkozással, amire oly régóta vártam, rányitotta a szemem új világokra, új nézőpontokra, és a végén adott egy akkora pofont, hogy a fal adta a másikat. Rutinos olvasóként nem vagyok büszke rá, hogy nem jöttem rá korábban, mire is hegyeződik ki a regény, ám élménykeresőként baromira boldog voltam, hogy igen, végre így meg tudtak lepni…
 
Pedig az első kötet még annyira kiszámíthatóan indult… Vernon Subutex, az ötven körüli egykori lemezboltos elveszti a lakását, és miután a legtöbb elérhető cimborájánál, egykori vevőjénél, korábbi nőjénél eltölt pár napot, és mindegyiküket vagy megsérti, vagy meglopja, vagy szimplán kölcsönösen rájönnek, hogy a másik gyökér, az utcán találja magát. Vernon az egykor menő rock’n’roll arcok közül ahhoz a kaszthoz tartozik, akik nem voltak hajlandóak elfogadni, hogy eljárt felettük az idő. Miután a kétezres évek zeneletöltési hulláma kinyírta a lemezboltját, nem volt hajlandó betagozódni a modern társadalomba, ahogy nem volt hajlandó továbbvinni a lázadást sem, és beállni bármi vagy bárki mögé – csak sodródott. Amíg kitartott a gyűjteménye, fenntartotta magát a netes eladásból. Miután elfogytak a lemezek és relikviák, rátalált az egykori vevőjéből világsztárrá kinőtt Alex Bleach-re, aki időnként kisegítette, hogy ne lakoltassák ki. De tőle sem kért többet. Vernon nem vár semmit az élettől, nem törekedik semmire, se célja, se vágya, csak megy tovább, mint egy zombi, pecóról pecóra, egyik adag piától és kokótól a másikig. Egyetlen vagyontárgya néhány kazetta, amelyekre halála előtt Bleach felrögzítette „önvallomását” – és amire lassan fél Párizs kezd vadászni.
 
Mi pedig szép lassan megismerjük ezt a „fél Párizst”. Az első kötet felvonultat Vernon egykori vevői, ismerősei, haverjai és üzletfelei, valamint az ő haverjaik és üzletfeleik, no meg azok ellenségei közül nagyjából 333 alakot, akiknek többsége külön nézőpontot kap – sokszor úgy, hogy az olvasónak a leghalványabb fogalma sincs, az a csaj, akinek a gondolataiban épp elvesztünk, ugyan milyen kapcsolatban van Vernonnal, ha egyáltalán… Aztán kiderül, hogy Bleach egykori pornós szeretőjének a volt kollégája, akit tök véletlenül talált meg annak lánya, akinek a barátnője egyébként Vernon egyik egykori törzsvevőjének a lánya… Színes, szagos, kibaszott gyorsan pörgő kaleidoszkóp az egész, egy idő után jobban járunk, ha nem is akarjuk követni, hol vagyunk éppen, csak felülünk a hullámokra.
 
Közben megismerjük a mai francia társadalom alulnézetét. Mert ugyan itt-ott feltűnik egy karótnyelt feleség a Marais negyedből, azért a Vernon körül gyülekező társaság tagjai többnyire elnyomottak, kisebbségek, a kapitalizmus kárvallottjai, vagy különböző szélsőségek foglyai. Egymásnak adják a stafétát egykori pornósok, transzok és transzvesztiták, filozofikus hajlamú hajléktalan, lottónyereményét titkoló lecsúszott alkesz, sikertelen forgatókönyvíró, netes bértroll, rockzenészből lett unalmas irodista, unatkozó egykori kirakatfeleség, aki volt férje pénzét költi, szélsőjobbos fiatalok és szélsőbalos munkások, asszimilálódott muszlim professzor és vallási fanatizmussal kacérkodó lánya. Mindenki keres valamit, ami fogódzót adhat a mindennapok kilátástalansága és értékválsága közepette, és ahogy látjuk magunk körül is, az esetek többségében a gyűlölet lesz az. Gyűlölet bárki iránt, aki más. Aki másképp öltözik, gondolkodik, él, veszi a levegőt. Ez az, ami valójában sokkal szorosabban összeláncolja még az egymással szembenálló szélsőségeket is, mint bármelyiküket a „polgári” társadalom bármely közepesen konszolidált képviselőjével. A nyílt gyűlölet, a finomkodás és az álságos elfogadás teljes hiánya, no meg a közös ellenségkép: a kapitalizmus nyertesei. Mint a mindenható producer, aki szintén Vernonra vadászik, mert úgy hiszi, Bleach kazettáin rá nézve terhelő infók is vannak.
 
Egyvalami tudja átütni a mindenkit betemető gyűlölet és ellenségeskedés falát: a zene. Despentes regénye ebből a szempontból valóban igazi rock’n’roll – Vernon valóságtól elrugaszkodott története, a Bleach hipnotikus hanghullámaira kevert zenéi, a köré szervezett elvonulások felidézik a hippimozgalom gyökereit: csak zene legyen és szerelem (meg némi tudatmódosító szer) és az egész világot meg tudjuk váltani. Legalábbis saját magunk számára. És annyira visz magával a szöveg, felülsz a zene hullámaira (több tucat műsorlistát találsz a Spotify-on Subutex zenéivel), elhiszed hogy igen, létezik ez a harmónia, hogy kivonulhatsz a világból, hogy ki lehet csekkolni a kapitalizmusból, a megfelelési kényszerből, a társadalom által ránk aggatott szerepekből. Hogy létezik olyan idill, ahol nem számítanak a kulturális konnotációk, a fajok, a nemek, a különböző mesterséges identitások, csak a természet, vagy a zene, vagy a hanghullámok, vagy a csillagok, vagy a napfény pászmáinak csillogása… Tök mindegy, miben is találnád meg a saját idilledet. Tök mindegy, mert a valóság úgyis közbeszól, és szétrombol mindent. A hullámvasútról le kell szállni.
 
Innentől spoileres leszek, ha még nem olvastad, de szeretnéd, inkább ne olvasd el az utolsó bekezdést, elégedj meg azzal, hogy számomra ez volt az év eddigi legjobbja, picit visszahozta a művészet erejébe vetett hitem, és nagyon sajnáltam, hogy lerepültem arról a hullámvasútról…
 
Szóval a valóság közbeszól… Annyira okosan építi fel Despentes a lopakodó tragédiát, hogy tényleg zavarba ejtő, hogy nem vettem észre, mire is megy ki a játék. Sokáig értetlenül olvastam, mire fel ez a rengeteg karakter, amit a jobb- és baloldali szélsőségekre, a bevándorlók iránti gyűlöletre és a francia társadalom mélyén megbújó faji ellentétekre szántunk, de aztán minden szépen megkapta a maga helyét - együtt adták ki ezt a remek társadalmi tablót. Aztán jött a pofon, ami visszamenőleg is mindent átszínezett. Hisz minden szélsőség szemében a legnagyobb vörös posztó a szabadság. A felszabadult öröm, a fityiszt mutatás mindennek. Olyan természetesen csúszunk bele abba, hogy ez a hippi társaság az ezoterikus elvonulásaival felkelti a megkeseredettek gyűlöletét, hogy az már fáj. Fáj, mert annyira valóságos. És Despentes nem áll meg itt. Mert van egy nagyobb erő, ami vallások, ideológiák, szélsőségek és politikai pártok felett áll: a pénz. Az igazi gyomros a kérdés: mennyire elképzelhetetlen, hogy egy bosszúszomjas, magát mindenhatónak képzelő producer bepaliztat a neten pár szélsőséges fiatalt és megrendel egy ideológiával nyakon öntött mészárlást, hogy aztán még gennyesre is keresse magát a történetet feldolgozó sorozaton? Elképzelhetetlen? Vagy a szórakoztatóipar működése, a mindig egy kicsivel sokkolóbb igénye egyenesen ide vezet? Meddig jutottunk a lemezboltokban zenét hallgató és az élettől semmi mást nem váró zeneőrültek világától? És vajon visszatérhetünk még oda? Van hely, ahova kivonulhatunk a minket körülvevő őrület elől? Van élet, ami még élhető, vagy tényleg csak a pénz utáni hajsza, az örök ellenségeskedés és az elvárásoknak való megfelelés kényszere van? Rohadt kiábrándító regény a Vernon Subutex, de megéri a rá szánt időt. Az utóbbi évek egyik leginkább felrázó olvasmánya.

Kiadó: Magvető

Fordító: Tótfalusi Ágnes