A szavak ereje – Atwood-láz

Az egymás után fűzött szavak hatalma. Aki régóta követ minket, annak nem árulok el nagy meglepetést azzal, hogy különleges viszony fűz Margaret Atwoodhoz. Amióta először olvastam A szolgálólány meséjét, azóta rajongok érte – még úgy is, hogy magát a szóban forgó művet utána jó tíz évig kézbe sem bírtam venni, annyira élénken élt bennem az első olvasás okozta sokk. Ugyanezért kerültem éveken át a sorozatverziót, ami szupersztárt csinált a szerzőből. A regényt végül a folytatás megjelenése adta újra a kezembe, a sorozathoz pedig a szerzőről szóló dokumentumfilm vezetett el – aminek végülis nagyjából ez lenne a dolga.
 
Mennyire gyakori vajon, hogy kortárs szépírókról dokumentumfilm szülessen, amit aztán a legnagyobb streaming platformok egyikén sugároznak? Nem nagyon. Persze nyilvánvaló, hogy Nancy Lang és Peter Raymont filmjének elsődleges célja még egy kis hírverés A szolgálólány meséje hamarosan érkező negyedik évadához, de ettől függetlenül örvendezhetünk mi, irodalomrajongók, mert ha valaki, hát Atwood megérdemli a figyelmet (többet is ennél a másfél óránál), a doksi pedig elég jól sikerült. Nem formabontó, nem fogja megújítani a dokumentumfilm műfaját, de tisztes és okos portréfilm, ami remekül állítja párhuzamba a szerző életét a művekkel, pont fogyasztható mennyiségben tálal irodalomról vallott nézeteket, életrajzi érdekességeket, feminizmust, aktivizmust, családot, iróniát. És láthatóan nagyon tiszteli alanyát. Akiről a film végére egyértelműen kiderül, hogy amellett, hogy már-már ijesztően látnoki író, roppant jó humorú, érzékeny megfigyelő is. Aki sosem fordítja el a fejét.
 
Azt hiszem, ez a soha el nem fordulás teszi annyira ijesztővé a legtöbb művét. Ahol minden „jóérzésű” író hátrébb lépne és azt mondaná, na, szabjuk ezt egy kicsit fogyaszthatóbbra, ott ő még tovább megy. Ahogy a Guvatkák létrehozásánál, vagy a Ráhel és Lea központ kegyetlenkedéseinél. Tovább megy, de sosem öncélúan – többször leírták már Atwoodról (szerintem magam is) és ő is sokszor nyilatkozta, hogy disztópiáinak alapját mindig valahol, valamikor már megtörtént események, megfigyelt jelenségek adják, vagy olyan technológiai felfedezések, melyeknek már megvan az alapja. Ez a soha el nem fordulás jellemzi a saját magához és íráshoz való viszonyát is. Halj meg drágám, hogy írhassak róla – idézi a film egy korai költeményét. Magával szemben is legalább olyan kíméletlen, mint az olvasóival. Az írás nem mentség, mégis a legjobb mentségünk. Nade, humort ígértem, nem tragédiát – roppant tanulságos, ahogy Atwood enged belesni írói módszere kialakulásába: egyszer próbálkozott valamiféle modern kreatív írásnak nevezhető technikával, szépen megtervezett cselekményt, kis kártyákra felírta a szereplők jellemzőit, volt is már kétszáz oldala, aztán rájött, hogy ebből regény aztán sose lesz. Maradt hát inkább az ösztönös írásnál. Jobban is áll neki. 

       

Írás mellett kapunk némi hagyományos életutat is: az entomológus apa munkája révén az észak-kanadai erdőkben töltött gyermekkortól a lefojtott iskolás éveken át (okosan beszerkesztett Macskaszem-idézetekkel) a Harvardig, ahol az akkor már díjnyertes költő Peggy ki volt zárva a csak férfiak által látogatható költészeti könyvtárból. Kevesen vették észre, hogy Gileád valójában a Harvard angol tanszéke – mondja Atwood már nyolcvan felé, és mi persze kuncogunk, de azért ott motoszkál bennünk, hogy mi változott s mi nem változott az azóta eltelt bő hatvan évben (és persze eszünkbe jut Woolf meg a Saját szoba, ami Atwood harvardi élményei előtt bő harminc évvel mesélt ugyanerről…). Vannak dolgok, melyek soha nem változnak. Az írói találkozókon rendre feltett kérdésre – Hogy tud erről ilyen nyugodtan beszélni? – a válasz egyszerű: Mert megöregedtem. Úgy is mondhatná, rajtatok, fiatalokon a sor, hogy változtassatok, menjetek szavazni, menjetek utcára, vegyétek észre, ha rossz irányba mennek a dolgok. Persze kor ide vagy oda, van, amihez sosem lehet túl öreg: Trump megválasztásakor nem csak kiment tüntetni rózsaszín kalapban a Women’s March-ra de írt is gyorsan egy folytatást az anno a Reagan-éra szülte A szolgálólány meséjéhez. Ő így küzd.

 

Ahogy küzdött a Harvard után is. A kanadai irodalomért, mely akkoriban gyakorlatilag alig létezett (a kanadaiak amerikai irodalmat olvastak, a kanadai írók meg külföldre költöztek), és amelynek férjével, Graeme Gibsonnal újjászervezői lettek; a női jogokért, melyeket a hetvenes évek feminista mozgalmai után a nyolcvanas évek ismét visszavetettek; a környezetvédelemért, melynek legambíciózusabb látomását szentelte. Mindebből itt csak villanásokat kapunk, de kárpótolhat a számos családi sztori madárlesről, utazásról és a kanadai vadonhoz fűződő viszonyról. No meg egy környezetvédelem ihlette képregény egy részben macska, részben bagoly, részben ember szuperhősről, amelynek bemutatóján a hetvenes, Nobel-esélyes író nem átall cicafüleket és madárszárnyakat ölteni. S miért ne tehetné?
 
Az nyilván nem kérdés, hogy a rajongókat megfogja A szavak ereje, a kérdés mindig az, mennyiben alkalmas egy ilyen portréfilm arra, hogy felkeltse olyanok figyelmét, akik nem olvastak még az írótól? Cseppet sem reprezentatív, ámde sokatmondó kutatásunk eredménye az, hogy alkalmas. Zolit elbűvölte Peggy humora és az íráshoz való hozzáállása, úgyhogy évekig tartó hiábavaló unszolásom után végre belevetette magát a MaddAddam-trilógiába. Amit párhuzamosan én is elkezdtem újraolvasni, szóval most kerülgetjük egymást a könyvjelzőinkkel. A film hatására végre rávettem magam A szolgálólány meséje sorozatverziójára is, ami így három évad után brutális, megdöbbentő, nagyon más élmény, de nagyon jó. S hogy hogyan tovább? Áprilisban jön a negyedik évad, amit tűkön ülve várok; majd utána írok hosszabban magáról a sorozatról és arról, miért, hogy minden brutalitása ellenére is sokkal könnyebben emészthető, mint a könyv. MaddAddam után idén mindenképpen szeretném elolvasni A vak bérgyilkost is; amit változatlanul Atwood legjobb művének tartok, még ha az agyonhájpolt szolgálólány és a túl aktuális disztópia (amiből, viszonylag friss infó, szintén sorozatot tervez készíteni a Hulu, bár meg kell mondjam, ezzel kapcsolatban azért vannak kétségeim) mellett kevesebb figyelem is esik rá. Megnézem végre az Alias Grace sorozatot, ha már eddig kimaradt. És be fogom szerezni az Angel Catbird-öt. Szóval a cím nem véletlen, totális Atwood-láz van nálunk mostanában.
 
S ha ez még nem lenne elég, az internet sötét bugyrainak hála rátaláltam Isten Kertészeinek megzenésített himnuszaira. Mondanám, hogy MaddAddam olvasáshoz tökéletes aláfestés, de inkább maradjunk annyiban, hogy ööö… érdekes 😊