Ez
a bejegyzés cselekményleírást tartalmaz. Ami egy skizofrén könyvről
szólva minimum két (egymástól hellyel-közzel független) cselekmény
(egymástól független, de szükségképpen szétválaszthatatlanul
összekutyult) leírását jelenti.
Egy
olyan világban járunk, ahol mindenkinek vigyorgóban lenne a helye. Oda
is kerülnek szép sorban egyébként, a Szövetségi Lélekgondozó Iroda
diagnosztikai részlege jóvoltából. Pszichotikus személyek, leépült
fréniások, hebések, skizofrének, szimplán neurotikusak – és mindez a
könyv ismertetőjegye is, a szöveg hű tükre a tartalomnak.
Louis
Rosen és társa mostantól szimulákrumokat árul. Ha már annyira népszerű a
polgárháború, gyártsuk le hőseit és játszassuk el velük újra a
csatákat, hozzuk vissza Stantont, Lincolnt, gondolom hamar sorra került
volna Grant, Lee, meg a többi emblémafigura, s persze a nagy sorozatban
tömeggyártott katonaság. Igazi csaták, igazi robbanások, igazi (beteg)
látvány, szimulákrumokkal.
Louis
Rosen szerelmes lesz. Prisbe, üzlettársa járóbeteg lányába. Egy önmaga
elől cselekvésbe menekülő, rettegésében mindent szertekarcoló, mindent
apró darabokra bontó pszichotikusba. Louis nagyon messzire elmegy a
lányért. Persze beteg irányba, mindig rossz felé fordulva, mint egy
rossz álomban – minél közelebb akarja magához Prist, annál távolabb
löki. A közelségben, az érintés lehetőségekor magába fordul, a
vereségébe, az önzésébe, a másik veresége és önzése, de főleg a másik
gyávasága elől a saját rettegésébe. De higgyétek el, nem (csak) ő a
gyáva, meg a vesztes. Higgyétek el, ebben a történetben Pris
Frauenzimmer/Womankind/Rock, ez a háromfejű párka a leggyávább – mert ő
védekezik a leghatékonyabban mindenki ellen. Még Barrows, a milliárdos
ellen is, aki Pris számára a legnagyobb csábítás-kihívás-bukáslehetőség.
Aki esetleg beszállhatna a polgárháborús szimulákrumbuliba. Vagy
esetleg lenyúlhatja az ötletet.
Ami
egyébként azért a facsart citrom szájösszehúzó szintjén mosolyfakasztó.
Ha már analízis: ez a skizofrénkönyv egy fordított Woody Allen.
Teljesen humortalan – ez már csak ilyen, a neurózis vicces, a
skizofrénia nem. Legfeljebb facsart fintorok szintjén és szarkazmus,
beteg szarkazmus formájában az. Lincoln melankóliába hajló, gyermeteg
szimulákrum-személyisége, Pris megsemmisítőmonológjai, Louis elszabadult
szómenései, ha telefonál – ha ezeken van kedve bárkinek is nevetni,
kezeltesse magát.
Persze
leginkább a polgárháború népszerűségének képtelen ötlete a
szarkazmus-forrás. Amerikában a téma nemhogy nem népszerű, de szinte
kínos. Kényszeredett ünnepléseken, esetlen centenáriumokon látszik:
nehezen veszi be az amcsi gyomor, hogy a kifinomult Délt megtaposta a
bugris Észak, és hogy kvázi joggal; hogy valójában a szürkekabátos,
udvarias déli úriemberek voltak a rosszfiúk. Az egyfenekű
sztereotípiákba nem fér bele az egész valóságos történelmi katyvasz, a
hozzáállás a témához alapjában skizofrén – nem véletlen, hogy Hollywood
is kizárólag a kellemdúsan bukó déliekről ekecsölt sikeres fimregéket, a
kékkabátosok filmileg legfeljebb az indiánok ellen dicsőülhettek meg.
(Amíg nem lett ez is nembaráti az nagy szent tolerancia áldott nevében.)
És
igaza van Barrowsnak, a dolgot újrajátszani csak akkor lenne érdemes,
ha lehetne fogadni a kimenetelre. A konzolos játékipar őt igazolta,
minden játékosított mese skizoid varázsa, hogy lehetsz náci is, vagy
barbár, vagy ork. A játékban nyerhetsz is. A „valóságban” úgyis mindig a
Barrowsok nyernek. Azok, akik fogják a „nagy ötleteket”, mondjuk az
űrutazást és sorozatgyártott űrbilit csinálnak belőle. A szimulákrumok
története, „hasadt történet-tudatrésze” a könyvben alkalom Dicknek, hogy
kicsit vicsoroghasson a pénz embereire. Más szinte nem is történik,
hiába kel életre Stanton és Lincoln, ez a regényi aspektus
paravánvékonyan feszül a sokkal erősebb regény-fél előtt.
Ezt
a legnehezebb elfogadnom, hogy a Dick által oly sok könyvben annyiszor,
annyiféleképp felcsillanó paranoid jövővízió a lényegtelenebb része a
könyvnek, a kevésbé fontos skizoelem. A teljesen andalításmentes
szerelem-betegség-történet, Pris könyve a skizofrén könyv igazi arca. Ha
lehántjuk róla a sci-fit, egy rémületesen átélhető betegemberkönyv.
Ahol minden alárendelődik a mániás gesztusnak, a szerelemnek, ami nem
szerelem, hanem szurrogátum, pótszer, mint ahogy a hősök csak és
kizárólag pótszereket „fogyasztanak” az érzelmi életükben is, még
gyógyulni is pótszerektől gyógyulnak. Érzelmi szadomazo hömpölyög a
lapokon, mígnem a 193. oldalon Az elektromos Lincoln teljesen eszelősbe
vált. Jegyezzétek meg, a 193. oldalon!
„Pris
könyvét” érdemes elolvasni. A „szimulákrumok könyvét” – háát… A kettő
együtt úgy nem alkot egységet, ahogy Louis Rosennél a szándék és
cselekvés. De ennyi el is várható egy skizofréniakönyvtől, nemde?
Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése