2006.
 januárjában Joan Rootot, a hatvanas-hetvenes évek legendás hírű 
természetfilmesét brutálisan meggyilkolták a kenyai Naivasha-tó partján 
található házában. A hatvankilenc éves Root elszánt környezetvédő volt, 
akkor már évek óta a tó körüli orvhalászat és -vadászat 
megakadályozásának szentelte életét, magára haragítva a sokszor éhező, 
munkanélküli, napi alig egy dollárból élő orvvadászokat, a tó partjára 
üvegházakat telepítő nemzetközi rózsatermesztőket, a kenyai hatóságokat 
egyaránt. Halála körülményei máig nem világosak, gyilkosait nem ítélték 
el, természetvédő munkáját nem folytatták.
Mark
 Seal, a Vanity Fair újságírója a gyilkosság után rögtön Joan Root 
nyomába eredt, és először csak a magazin számára írt cikkében, később 
könyvben állított emléket ennek a valóban különleges életet élő nőnek. 
Joan Thorpe a harmincas években született brit telepesek gyermekeként, 
apja kávéültetvényből gazdagodott meg, majd fotós szafarikat szervezett 
gazdag turisták számára. Joan már gyerekként vadállatok közelében élt, 
korán nyilvánvalóvá vált, hogy van érzéke az állatokhoz, megszelídített 
bármit, ami a kertjükbe tévedt. Felnőve a családi szafari-vállalkozásban
 dolgozott, szervezett, vezette a turistákat, még a gépet is a kezükbe 
adta, ha meglátta, mit érdemes fotózni. Így ismerkedett meg későbbi 
férjével, a természetfilmes Alan Roottal.
Miután
 összeházasodtak, Joan és Alan Root a vadvilági filmkészítés legjobb 
párosa lett. Életveszélyesen közel merészkedtek az állatokhoz, alapelvük
 volt, hogy azokat természetes környezetükben, emberi beavatkozás nélkül
 mutatják be. Ehhez, ha kellett, hónapokig éltek egy gorillacsapat 
közvetlen közelében, vagy védőfelszerelés nélkül úsztak együtt 
vízilovakkal. Igazi legendának számítottak, filmjeik nem csak népszerűek
 voltak, kritikai elismeréseket is hoztak; az egész világon ismerték a 
Root házaspár nevét. Londonban bemutatták őket a királynőnek, Kenyában 
ők vitték hőlégballonos túrára Jackie Kennedy-t, és ők vezették el a 
gorillákhoz a fiatal és lelkes Dian Fossey-t.
Mindent
 együtt csináltak, és mindig a legkülönlegesebb helyzeteket keresték. 
Ballonnal átrepültek egy vulkán fölött közvetlenül a kitörés után, 
lefilmeztek egy puffogó viperát, ahogy szembeköpte Joant, és éjszakákon 
át hevertek a sárban, miközben egész testük tele volt termeszekkel, hogy
 felvegyék egy termeszvár kikelését. Karrierjük csúcsa volt, amikor a Mysterious Castles of Clay (Titokzatos agyagvárak) című filmjüket 1978-ban a legjobb dokumentumfilm Oscar-díjára jelölték.
Nem
 sokkal ezután a házasságuk felbomlott, évekig szenvedtek közös munkájuk
 és immár széthúzó magánéletük miatt, Alan sokáig őrlődött, hogy a 
szerelmet vagy a tökéletes társ és filmkészítő partner Joant válassza-e,
 végül az előbbi győzött. Válásuk után Joan egyedül maradt a Naivasha-tó
 melletti birtokon, és hátralévő életét egy új célnak: a tó 
megmentésének szentelte. Kenya a nyolcvanas-kilencvenes években vált a 
föld legnagyobb rózsaexportőrévé, a tó mellett is elszaporodtak a 
melegházak; a nagyüzemi rózsatermesztést övező munkásáradat, az oda 
özönlő nyomorgó családok pedig szép fokozatosan tették tönkre a tó és 
környezete élővilágát. Az emberi és ipari hulladék okozta károkat csak 
növelte az elharapódzó orvhalászat és -vadászat. Joan Root minden 
eszközzel, saját pénzét feláldozva küzdött azért, hogy megállítsa a 
természeti katasztrófát, ám végül az életével fizetett eltökéltségéért.
Mark
 Seal dokumentarista regényben dolgozta fel ezt az életutat és a 
gyilkosság körülményeit. Elkötelezettsége és rajongása Alan és Joan Root
 munkásságáért süt a lapokról, olykor szinte idealizálja őket, és nem 
sikerült teljesen levetkőznie a hatásvadász újságírói stílust sem – ami 
alapjában véve nem baj, csak jó tudni, hogy nem tényfeltáró riportot 
olvasunk.
Amivel
 viszont baj van, az a magyar kiadás. Mostanában általános jelenség, 
hogy csökken a kiadott könyvek színvonala, általában kisebb 
bosszankodások után szemet hunyunk felette, hisz könyvet kiadni manapság
 kemény üzlet, sokszor nem telik szerkesztőre, lektorra, a kiadók ott 
spórolnak, ahol tudnak. E könyv esetében viszont már nem tudok elmenni 
szó nélkül a színvonaltalan kiadás mellett. A fordítás kritikán aluli, 
csak úgy hemzsegnek a könyvben a magyartalan mondatok, értelmetlen 
szóösszetételek, egyeztetési hibák; ezek után a rengeteg helyesírási- és
 tördelési hiba csak hab a tortán. A legbosszantóbb az, hogy egy 
alapvetően érdekes és jó történetet tesz gyakorlatilag élvezhetetlenné a
 kiadás minősége. Szívesen ajánlanám ezt a könyvet mindazoknak, akik 
érdeklődnek Afrika, a természetvédelem, a vadvilág vagy épp a vadvilági 
filmesek iránt, de azt kell mondjam, aki tudja, inkább olvassa 
eredetiben.
Kiadó: Sasare
Fordította: Barta Árpád

Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése