Neil Gaiman: Sosehol

A világteremtő képesség, ahogyan valaki koherens, belső törvényszerűségeiben is varázslatosan egybelátott alternatívákat képes alkotni, mindig is lenyűgözött. Valahol ez vonz annyira Tolkien-hez, akinek az egész életműve erről (is) szól. Ennek a teremtő gesztusnak pajkos kistesvére csak, amikor a realitás mellé álmodik valaki párhuzamos irrealitást. Hiszen ilyenkor a kapcsolódások mentén, a két világ összekötődési pontjain mindig jól kivehető egyrészt a mi hiányzik a mi világunkból – lásd például Lewis ruhásszekrényét – etikai követelése, másrészt a paródia, a görbetükör-jelleg – például az Alice csodaországban -, harmadrészt a lehetne akár így is – mint Rowling mágusvilága - játékossága. A lényeg: a párhuzamosok mindig hazabeszélnek az általunk tapasztaltba, önlétük enélkül nincs. Viszont ha a kapcsolódás mindezen túlmutatóan szellemes, akkor a dolog mindegy is, nem hiányolom a párhuzamos alternatíva önálló létét. Ez történik a Soseholban, Neil Gaiman legutóbb megjelent regényében.

Mert az ötlet óriási. A London alatti London a kihullott dolgokból épül - az elveszített tárgyakból, az elfelejtett történetekből épül szövete. És az elveszett emberek lakják, meg aki tőlük született, s így ide tartozik. És ide pottyan főhösünk, Richard Mayhew, a fiatal bróker. „Megpróbáltam irgalmas szamaritánust játszani” jellemzi saját szavaival az okot, ami Lenti Londonba száműzte. Itt valóban jelentéssel bírnak a londoni metró nevei, számtalan (sajnos lefordíthatatlan) poénnal színezve a történetet. Például a vigyázz a résnél angol kifejezésének (a mi „tessék vigyázni, az ajtók záródnak” kb. megfelelője) súlyos, füst-polip szerű, életveszélyes tartalma van. Hogy ez nagyon gyakran miért lefordíthatatlan, arra remek példa Khnigtsbridge – Lovagok hídja – ami az azonos ejtésmód miatt lehet „híd az éjszakába”. A fordítás egyébként megint Pék Zoltánt dicséri, mivel tudott mértéket tartani a kétértelműségek magyarításában, nem ment bele látványos, ámde hiábavaló kísérletekbe ott, ahol a nyelvi játék nem volt átfordítható.

A Lenti Londonban éjszaka van, napszaktól függetlenül, de a tetőkig is felér Lenti London, ahol látni az eget és a napot, ahol a magát tetőembernek nevező Old Bailey él, madárfogásból, meg a Lenti Londonban szokásos szívesség-cserékből. Gaiman apró ötleteiből más egy életművön át építkezne, de hál’ istennek az író nem spórol magával. Lenti London szemét- és hulladékvilágának például talán legnagyobb hatalmú szereplői a patkányok – közülük is az aranyszőrűek. És bár visszatérhet az ott lakó, a voltba, de hiába teszi – hogy miért, az derüljön ki olvasás közben.

A történetet tehát nem szabad érintenem, mivel a fordulatok, gyanúk és ellengyanúk, és olvasói megvezettetésünk egyetlen apró momentuma se kiemelhető. A maga helyén működik mind, de ha netán ki is találod, rutinos rejtvénybúvár olvasó, az se baj. A történetbe rejtett számtalan minitörténet, ami már az Amerikai Istenek-ben is Gaiman egyik fő fegyvere a figyelmünkért, itt is működik, ha a szereplőgárda, és maga a keret alapjában szűkebb is. Az ötletet az író először BBC-s sorozat számára dolgozta ki, s az adott határok, mint a főbb szereplők viszonylag kis száma, a fejezetbeosztás, és számos apró kötelem minden bizonnyal innen származik. Nem mintha ne lehetne így írt klasszikussá valami, gondoljunk csak Douglas Adams Galaxis Útikalauzára, ami először rádiójáték volt. Mint az utószóban írja: „A Sosehol, mint regény tehát lényegében a józan eszem megőrzésére szolgált a BBC-tévésorozat forgatása közben. Ahányszor kivágtunk egy jelenetet, ahányszor kihúztunk egy sort, ahányszor megváltozott valami, csak annyit mondtam: Nem baj. Majd beleteszem a regénybe, és ezzel visszanyertem a lelki békémet.” Mellesleg ezzel megint megajándékozott bennünket egy regénnyel, amit elég elkezdeni. Letenni nemigen hagyja magát.

Ajánlom minden fantáziára nyitott olvasótársamnak.

Utószó csak azoknak, akik már olvasták a könyvet!

 Kedves olvasóm, e sorokat csak akkor javaslom, ha nem szeretsz izgulni vagy rejtvényt fejteni, avagy az olvasás élményét nem rombolja számodra ilyen titok tudása. Mert a főgonoszról szeretnék szólni, Islington angyalról, Atlantisz végzetéről. Fura ez a miltoni vonal manapság, hiszen lázadó, ránk irigy angyalokról szólt Pullman Az Úr sötét anyagai trilógiája, ezzel viccelődik Kevin Smith a Dogmában, és most itt van ez a mocsokba száműzött fickó, aki Richard tanúsága szerint először Gábriel seggét szeretné szétrúgni… no, ezzel nem azt állítom, hogy Gaiman trendi lenne. De nekem a rejtvény talán ezért nem volt akkora, mivel az egész gaimani arculatba remekül illik ez a gonosz. Írt egy fantasztikus képregényt egy mennyei nyomozásról, mintegy elképzelve, miért fordulhatott az úr ellen Lucifer, s valahol ez a kifordított gondolkodás teszi annyira áthatóvá hiteink vizsgálatát az Amerikai istenekben is - s a Sandmant, meg Lucifer Hajnalcsillag szerepét benne most inkább szóba sem hozom. Gaiman sajátos optikán át szemléli a világot, talán ettől vesz észre olyasmit, amit mások nem – avagy amit mások is, csak azoknak nem adatott meg a magával ragadó stílusnak és emberismeretnek az a fenemód szimpatikus egyvelege, ami neki... 

Kiadó: Agave

Korábbi kommentek: