A
világteremtő képesség, ahogyan valaki koherens, belső
törvényszerűségeiben is varázslatosan egybelátott alternatívákat
képes alkotni, mindig is lenyűgözött. Valahol ez vonz annyira
Tolkien-hez, akinek az egész életműve erről (is) szól. Ennek a teremtő
gesztusnak pajkos kistesvére csak, amikor a realitás mellé álmodik
valaki párhuzamos irrealitást. Hiszen ilyenkor a kapcsolódások mentén, a
két világ összekötődési pontjain mindig jól kivehető egyrészt a mi
hiányzik a mi világunkból – lásd például Lewis ruhásszekrényét – etikai
követelése, másrészt a paródia, a görbetükör-jelleg – például az Alice
csodaországban -, harmadrészt a lehetne akár így is – mint Rowling
mágusvilága - játékossága. A lényeg: a párhuzamosok mindig hazabeszélnek az általunk tapasztaltba, önlétük enélkül nincs. Viszont ha a
kapcsolódás mindezen túlmutatóan szellemes, akkor a dolog mindegy is,
nem hiányolom a párhuzamos alternatíva önálló létét. Ez történik a Soseholban,
Neil Gaiman legutóbb megjelent regényében.
Mert
az ötlet óriási. A London alatti London a kihullott dolgokból épül - az
elveszített tárgyakból, az elfelejtett történetekből épül szövete. És az
elveszett emberek lakják, meg aki tőlük született, s így ide tartozik. És ide pottyan főhösünk, Richard Mayhew, a fiatal bróker. „Megpróbáltam
irgalmas szamaritánust játszani” jellemzi saját szavaival az okot, ami
Lenti Londonba száműzte. Itt valóban jelentéssel bírnak a londoni metró
nevei, számtalan (sajnos lefordíthatatlan) poénnal színezve a
történetet. Például a vigyázz a résnél angol kifejezésének (a mi „tessék
vigyázni, az ajtók záródnak” kb. megfelelője) súlyos, füst-polip szerű, életveszélyes tartalma van. Hogy ez nagyon gyakran miért
lefordíthatatlan, arra remek példa Khnigtsbridge – Lovagok hídja – ami
az azonos ejtésmód miatt lehet „híd az éjszakába”. A fordítás egyébként megint
Pék Zoltánt dicséri, mivel tudott mértéket tartani a kétértelműségek
magyarításában, nem ment bele látványos, ámde hiábavaló kísérletekbe
ott, ahol a nyelvi játék nem volt átfordítható.
A
Lenti Londonban éjszaka van, napszaktól függetlenül, de a tetőkig is
felér Lenti London, ahol látni az eget és a napot, ahol a magát
tetőembernek nevező Old Bailey él, madárfogásból, meg a Lenti Londonban
szokásos szívesség-cserékből. Gaiman apró ötleteiből más egy életművön
át építkezne, de hál’ istennek az író nem spórol magával. Lenti London
szemét- és hulladékvilágának például talán legnagyobb hatalmú szereplői a
patkányok – közülük is az aranyszőrűek. És bár visszatérhet az ott
lakó, a voltba, de hiába teszi – hogy miért, az derüljön ki olvasás
közben.
A
történetet tehát nem szabad érintenem, mivel a fordulatok, gyanúk és
ellengyanúk, és olvasói megvezettetésünk egyetlen apró momentuma se
kiemelhető. A maga helyén működik mind, de ha netán ki is találod,
rutinos rejtvénybúvár olvasó, az se baj. A történetbe rejtett számtalan
minitörténet, ami már az Amerikai Istenek-ben
is Gaiman egyik fő fegyvere a figyelmünkért, itt is működik, ha a
szereplőgárda, és maga a keret alapjában szűkebb is. Az ötletet az író először BBC-s
sorozat számára dolgozta ki, s az adott határok, mint a főbb szereplők
viszonylag kis száma, a fejezetbeosztás, és számos apró kötelem minden bizonnyal innen
származik. Nem mintha ne lehetne így írt klasszikussá valami, gondoljunk
csak Douglas Adams Galaxis Útikalauzára, ami először rádiójáték volt.
Mint az utószóban írja: „A Sosehol, mint regény tehát lényegében a józan
eszem megőrzésére szolgált a BBC-tévésorozat forgatása közben.
Ahányszor kivágtunk egy jelenetet, ahányszor kihúztunk egy sort,
ahányszor megváltozott valami, csak annyit mondtam: Nem baj. Majd
beleteszem a regénybe, és ezzel visszanyertem a lelki békémet.”
Mellesleg ezzel megint megajándékozott bennünket egy regénnyel, amit
elég elkezdeni. Letenni nemigen hagyja magát.
Ajánlom minden fantáziára nyitott olvasótársamnak.
Utószó csak azoknak, akik már olvasták a könyvet!
Kedves
olvasóm, e sorokat csak akkor javaslom, ha nem szeretsz izgulni vagy
rejtvényt fejteni, avagy az olvasás élményét nem rombolja számodra ilyen
titok tudása. Mert a főgonoszról szeretnék szólni, Islington
angyalról, Atlantisz végzetéről. Fura ez a miltoni vonal manapság,
hiszen lázadó, ránk irigy angyalokról szólt Pullman Az Úr sötét anyagai
trilógiája, ezzel viccelődik Kevin Smith a Dogmában, és most itt van ez a
mocsokba száműzött fickó, aki Richard tanúsága szerint először Gábriel
seggét szeretné szétrúgni… no, ezzel nem azt állítom, hogy Gaiman trendi
lenne. De nekem a rejtvény talán ezért nem volt akkora, mivel az egész
gaimani arculatba remekül illik ez a gonosz. Írt egy fantasztikus
képregényt egy mennyei nyomozásról, mintegy elképzelve, miért
fordulhatott az úr ellen Lucifer, s valahol ez a kifordított gondolkodás
teszi annyira áthatóvá hiteink vizsgálatát az Amerikai istenekben is - s a Sandmant, meg Lucifer Hajnalcsillag szerepét benne most inkább szóba sem hozom. Gaiman sajátos optikán át szemléli a világot, talán ettől vesz észre olyasmit,
amit mások nem – avagy amit mások is, csak azoknak nem adatott meg a
magával ragadó stílusnak és emberismeretnek az a fenemód szimpatikus
egyvelege, ami neki...
Kiadó: Agave
Korábbi kommentek: