Anna Gavalda: Csak azt szeretném, ha valaki várna rám valahol

Az Együtt lehetnénk és a Szerettem őt után végre elolvastam Gavalda bemutatkozó novelláskötetét is. Ahhoz képest, hogy ez volt az első megjelent kötete, az első benyomásom az volt, hogy hihetetlenül érett író volt már akkor is. Eszméletlenül tömör, összeszedett, mondhatni szűkszavú a stílusa, mégis nagyon sokat mond. A két regény közül a Szerettem őt-höz áll közelebb, az is hasonlóan sűrű szöveg volt, míg az Együtt lehetnénk sokkal terjengősebb, csapongóbb, igazi „nagyregény”. Nem tudnék választani, melyik tetszett jobban, mindkét stílus nagyon jól megy neki.

A novellaírásban az a legnehezebb, hogy rövid terjedelemben kell ugyanolyan érzelmi reakciókat kiváltani az olvasóból, mintha „igazi” regényt olvasnának. Én nagyon sokáig épp azért utáltam a novellákat, mert mindig azt éreztem hogy egy nagyobb mű kis szeletét olvasom, és valahol elveszett a többi része. Kevés olyan szerzővel találkoztam eddig, akik igazán jól működő novellákat tudtak írni.

Gavaldánál egy pillanatig sem éreztem, hogy „befejezetlenek” lennének az írásai. A kötet minden novellája egy-egy külön kis világ. Nem a szó szoros értelmében vett „történeteket” ír, van hogy csak néhány érzést, egy autóban utazó házaspár néhány gondolatát írja le, de azt olyan mély beleéléssel teszi, hogy a végére meggyőződésünk, hogy mindent tudunk a szereplőkről. Fantasztikus érzékkel választ ki és ír körül olyan apró momentumokat, amik a maguk egyszerűségével is mindent elmondanak egy emberről. Olykor egy ember teljes élete benne van, belesűrűsödik egy pillanatba, egy döntésbe, egy kimondott szóba. Hogy mi történik, az ebben az esetben mindegy, lehet az egy rossz mozdulat egy randevún, ami után teljes a kiábrándultság, vagy egy rossz mozdulat vezetés közben az autópályán, amit tömegszerencsétlenség követ, egy gyermek elvesztése, vagy egy ijesztően ostoba részeg kaland egy sportkocsival meg egy vaddisznóval, a lényeg valahol ugyanaz. Bármikor, bármilyen apróság miatt megváltozhat az ember élete, kifordulhat a sarkaiból mindaz, ami addig biztosnak tűnt. Valahol minden novella arról szól, hogy a banálisnak tűnő hétköznapi apróságok magukban hordozzák a legnagyobb drámák lehetőségét.

Érdekes egyébként a stílusa. Aki hozzám hasonlóan a tudatfolyam-technikán nevelkedett, az hajlamos azt hinni, hogy érzésekről, az érzelmek áradásáról csak sok jelzővel, hangulatfestéssel, költői stílusban lehet írni. Gavalda ezzel szemben alig használ jelzőket, szinte csak kijelentő módban beszél, tőmondatokban, a mindennapi beszéd fordulataival, semmi hangulatjel, semmi költőiség. Mégis, ezzel a földhözragadt, egyszerű, szikár stílussal is eszméletlenül jól jelenít meg érzéseket.

A kötet utolsó, Epilógus című novellája volt a kedvencem, bár egy kicsit elüt a többitől. Egy kezdő írónőről szól, aki épp első novelláskötetét akarja kiadatni, és miután megkapta a kedvező választ a kiadótól, mint élete nagy pillanatára készül a találkozásra a mindenható szerkesztővel. Hihetetlenül őszinte, bensőséges írás. Bepillantást nyerhetünk az író érzéseibe, a mérhetetlen várakozást, a lelkesültséget, a csodavárást, az ostoba manírokat ugyanolyan őszintén elénk tárja, mint a csalódottságot, a „világvége”-érzést. Nem nagyon szeretem, ha egy író ennyire direkten önmagáról, az írás nehézségeiről, a megjelentetés nehézségeiről ír, de pont az egyszerű, sallangoktól mentes stílus miatt nem tűnik ez a novella bántó önreklámozásnak, vagy siránkozásnak. Egyszerűen, szerepek, pózolás nélkül ír, mintha csak azt mondaná, „Tessék, ez vagyok én, egy írónő, aki ugyanolyan szerencsétlen kis hétköznapi csaj, mint ti, és csak azt szeretném, ha valaki olvasná a könyvem valahol…”