Tandori Dezső: Kilobbant sejtcsomók - Virginia Woolf fordítója voltam

Be kell vallanom, hogy nehezen írok erről a könyvről. Nagyon vártam, hogy megjelenjen, nagyon szorítottam neki, az olvasása azonban a kétségtelenül nagy szellemi élmény mellett igen komoly szenvedéssel is járt. Virginia Woolfot leborulva csodálom, a huszadik század egyik legnagyobb írójának tartom, Tandori Dezsőtől pedig már soha senki nem vitathatja el azt a teljesítményt, hogy Virginia hét könyvét – Mrs. Dalloway, A világítótorony, Felvonások között, Hullámok, Az évek, Éjre nap, Messzeség – fordította magyarra, merem állítani, hogy zseniálisan. Tudom, sokan vitatják azt a fordítói módszert, amivel ő dolgozik, és ahol a feltétel nélküli szöveghűség alárendelődik az eredeti mű stílusa átadásának, de azt gondolom, Woolf művészetéhez épp egy ilyen fordító illik. Woolf költőisége, szövegeinek lágysága, áradása, a mondatok laza egymásutániságából összeálló, festményszerű képek megengedik a szöveghűségtől való eltérést, de ordítanak egy olyan fordító után, aki képes visszaadni az írónő költői stílusát. Azt hiszem, az író Woolf és a fordító Tandori eszményi párosítás. Hatalmas kíváncsisággal vágtam hát neki a könyvnek.

Nem igazán tudom besorolni, mit is olvastam. Sem az alcím, sem a fülszöveg nem mutat irányt arra nézve, mi is ez a könyv. Élménybeszámoló a fordításokról? A fordító naplója? Woolf-kritikák? Önéletírás? Esszéisztikus elmélkedés mindenféléről? Egyik sem igazán, és mindenből egy kicsi. Nagyon nehéz olvasni, iszonyúan csapongó, nincs egy központi gondolta, amire fel lenne fűzve, Tandori ír össze-vissza arról, ami épp eszébe jut. A fordítás sorrendjében tárgyalja az általa fordított hét Woolf-kötetet, de közben el-elkalandozik. A műveket nem elemzi, a fordítás részleteibe nem avat be, inkább az általuk keltett gondolatokról, érzésekről ír.

Nagyon sok az intertextuális utalás, igazi „bölcsészkönyv”, Virginia szövegéről eszébe jut ez-az, arról eszébe jut még valami, és oldalakon keresztül kalandozik. Ez jó. Minden negatívuma ellenére a könyvön végig érződik, hogy az írója nagy koponya, rávilágít olyan momentumokra a Woolf-könyvekben, amik az újdonság erejével hatnak, és elültetik bennem az igényt, hogy újra meg újra meg újra olvassam őket! Nagyon alaposan és részletekbe menően utána járt az írónő életrajzának, a művek és az életrajz közti kapcsolatot azonban hála az égnek, nem erőlteti túl. Woolf minden művének vannak önéletrajzi alapjai, de aki egynél több Woolf-életrajzot vagy elemzést olvasott, annak már szerintem a könyökén jön ki, hogy minden művét a gyerekkori traumákra vezetik vissza. Nagyon szimpatikus volt, hogy Tandori szembement ezzel a gyakorlattal. Élménybeszámolót is kapunk, sokat és részletesen, Tandori akkori (a fordítás idejére tehető) és mostani (a könyv írásakori) mindennapjairól. A legszimpatikusabb részei azok voltak a könyvnek, amikor londoni, Virginiával és Bloomsbury-vel kapcsolatos élményeiről írt.

Hogy miért írtam az elején, hogy kínszenvedés végigolvasni? Mert Tandori, mint író, elviselhetetlenül egoista. Olyan szinten előtérbe tolja önmagát, annyit ír a mindennapi hasfájásairól (szó szerint), hogy teljesen elterelődik a figyelem Woolfról és a regényeiről. Írna inkább naplót! Ezzel együtt megérte elolvasni, igazi élményekben gazdag kulturális utazás volt, csak az idegenvezető volt kicsit túl „sok”. Woolf-rajongóknak és elvetemült irodalmároknak mindenképpen érdekes lehet, másnak sajnos, nem hiszem.

A cím Kosztolányi Dezső Halottak című verséből származik, hatalmas kalapemelés Tandori Dezsőnek a választásért!

„Volt emberek.
Ha nincsenek is, vannak még. Csodák.
Nem téve semmit, nem akarva semmit,
hatnak tovább.
Futók között titokzatos megállók.
A mély sötét vizekbe néma, lassú
hálók.
Képek,
már megmeredtek és örökre
szépek.
Nem-élők,
mindent felejtő, mindent porba ejtő
henyélők,
kiknek kezéből a haraszt alatt
lassan kihullt a dús tapasztalat.
Nem tudja itt Newton az egyszeregyet,
fejére tompa éjszaka borul,
Kleopatra a csókokat feledte,
és Shakespeare elfelejtett angolul.
Nem ismeri meg itt anya a lányát,
sem a tudós ezer bogos talányát.
Ábrándok ők, kiket valóra bűvöl
az áhitat, az ima és a csók.
Idézetek egy régi-régi műből,
kilobbant sejtcsomók.”



Korábbi kommentek: