Lehet,
hogy elcsépelt, ócska húzás egy kritikát úgy kezdeni, hogy „ez a film
tényleg olyan, mint a címe…”, most mégis ezt teszem. Ez a film tényleg
olyan, mint egy áfonyás pite jó sok tejszínnel… Krémes, édes, eltelít,
elringat, megnyugtat, valahogy kerekebbnek, kisimultabbnak látszik a
világ az elfogyasztása után.
Wong
Kar-Wai, a szomorú szerelmes filmek hongkongi mestere ismét nagyot
alkotott, ezúttal azonban nem hazájában, hanem európai koprodukcióban,
amerikai színészekkel. A tempó és a filmnyelv ennek megfelelően
változott, jelentősen könnyebben befogadható, mint a Szerelemre hangolva
vagy a 2046, viszont az amerikai filmekhez szokott közönségnek félő,
hogy még így is túl lassú, hömpölygő, érzelmes. Mert ez nem változott. A
rendező most is az érzelmek nyelvén beszél. Nem a történet, a
fordulatok a fontosak, hanem az ember érzései, vágyai, a másik és
önmagunk megismerése.
A
film egyszerre szerelmi történet, sajátos road movie, és egy lány
fejlődéstörténete. Jeremy kávézójába egy nap beállít egy rendkívül
feldúlt lány, Elizabeth, aki a pultostól vár választ a kérdésre, vajon
barátja megcsalja-e. Miután megbizonyosodik róla, hogy igen, nap mint
nap visszatér a kávézóba, hogy megtudja, a csalfa barát eljött-e az
otthagyott lakáskulcsaiért. Minden este megeszik egy áfonyás pitét, és
egyre többet árul el önmagáról Jeremy-nek. Ahogy a két ember szép apró
lépésekkel megnyílik egymásnak, az szerintem túl azon, hogy nagyon bájos
a filmen, nagyon emberi is, nagyon természetes. Nem látunk nagy
egymásra találást, hatalmas könnyes, szerelmes pillantásokat, egyszerűen
egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és egyre fontosabbak egymásnak.
Azonban még egyikük sem zárta le a múltját. Mint kiderül, Jeremy is
azért maradt ott a kávézóban, mert várja egykori barátnője
felbukkanását. Toporognak egy helyben, vágynak a továbblépésre, de
képtelenek megtenni.
Aztán
Elizabeth egyik este felkerekedik, és a leghosszabb úton megy át az
utca túloldalára. Elindul bele a vakvilágba, hogy felejtsen. Buszra
száll, és városról városra jár. Mindenhol eltölt egy kis időt,
pincérkedik, bárokban, kávézókban, mindig más néven. Nem tudja, meddig
utazik, nem tudja, hova tart, csak megy tovább. Hajtja a vágy, hogy
megszabaduljon régi életétől, és régi önmagától. Utazása egyszerre
menekülés a múlt elől, felejtés, önkeresés. Csak a Jeremy-nek küldött
képeslapok kötik össze a múltjával. Minden állomásról ír neki, de soha
nem ad meg válaszcímet. Tán mert tudja, hogy továbbáll, tán, mert nem
akarja, hogy a férfi megtalálja, de az is lehet, hogy azért, mert fél a
csalódástól, ami akkor érné, ha megadná a címét, de nem jönne válasz.
Miközben
Elizabeth-et követjük útján, különböző történeteket ismerünk meg, mert ő
sem kerülheti el, hogy ne kerüljön kapcsolatba másokkal. Bármennyire
védi magát, bármennyire próbálja elszigetelni magát, őt is megérintik
történetek. Mint a rendőré, akit elhagyott a felesége, mert megfojtotta a
végtelen szeretetével. A nő menekült a kisajátítás, a fojtogató
ragaszkodás elől, a legrosszabb úton, egy (több) másik férfi karjaiba, a
férj vissza akarta kapni, és egymást hajszolták az elkerülhetetlen
tragédia felé. Vagy mint a szerencsejátékosé, aki maga is menekül, apja
elől, aki irányítani akarja, a saját, jól kiszabott, tökéletes élete
elől. Menekül a veszélybe.
Különböző
életeket ismerünk meg, mindannyian menekülnek, mindegyiküknek megvan a
saját kis élethazugsága, ami a szemünk láttára hullik darabjaira. És
Elizabeth az ő történeteiket látva talál rá saját magára, és döbben rá,
hogy a helye ott van, ahonnan elindult. Az önmaga megismerésére tett
utazás végső felismerése az, hogy minél több ember tükrében látjuk
önmagunkat, annál többet tudunk meg saját magunkról. Ez az egyetlen
módja.
Gyönyörű
ez a film, nem egy tipikus nyáresti könnyed alkotás, inkább borongós,
melankolikus hangulathoz illik, de megéri megnézni. A színészi játék
majdnem tökéletes, egyedül a főszereplő Norah Jones áll kissé
elveszetten a szerepben, de mivel egy elveszett, önmagát kereső lányt
alakít, ez megbocsátható. A többiek fantasztikusan jók! Jude Law nem
csak szép, de okos és lelke is van, Rachel Weisz nagyon meggyőző a
kikapós feleség tragikus szerepében, Natalie Portman pedig egyre
sokszínűbb, egyre jobb színésznő. Rajtuk kívül is minden a helyén van,
az atmoszféra, a filmzene, a borongós, néhol szemcsés, sárgás képek, az
egésznek nagyon jó hangulata van. Teljesen bele lehet feledkezni, magába
szippant, és elvarázsol. Aztán jóllakottan, álmosan és szomorkás
mosollyal felkelünk a moziszékből és az az érzésünk, hogy kérünk még…
Mert tényleg olyan, mint az áfonyás pite. Repetázni kell belőle!
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése