Ismerkedés
Agatha Christie-vel, második felvonás. A Gyilkosság az Orient
Express-en után azt kértem Gábortól, aki az én személyes
Agatha-kölcsönzőm, hogy hozzon valami teljesen mást. Sikerült. A
Sittaford-rejtélyben nincs se Poirot, se Miss Marple, van viszont
bűntény, sok gyanúsított, és ködbe burkolózó, eldugott kis falu Anglia
közepén.
A
legjobban ez tetszett. A világtól a hóesés miatt elzárt, egy
udvarházból és hat kisebb bungalóból álló falucska a maga furcsa
lakóival már önmagában klausztrofób hangulatot teremt. Olyan hely, ahol
okvetlenül történnie kell valaminek. Erre a rejtélyes, gótikus
regényekbe illő hangulatra csak ráerősít, hogy a falucska unatkozó lakói
a kor divatjának megfelelően szellemidézéssel ütik el unalmas
délutánjukat, hogy aztán a „szellem” adja tudtukra, hogy az udvarház
tulajdonosa, Trevelyan kapitány gyilkosság áldozata lett.
Egészen
vicces, ahogy az írónő ábrázolja a harmincas években épp divatos
asztaltáncoltatós, szellemidézős ismerkedést a „természetfölöttivel”.
Ennyi idő távlatából nagyon megmosolyogtató, ahogy a szereplők először
halálra rémülnek, aztán mind elutasítják a természetfölötti létezését,
végül egymástól függetlenül többé-kevésbé tudományos alapon közelítik
meg a kérdést. Azt gondolnám, az írónő fricskának szánta ezt a könyvet a
szellemidézést divatból űző kortársainak.
Míg
az Orient express esetében tényleg sajátos és számomra meglepő
végkifejlettel volt dolgunk, itt a klasszikus „mindenki gyanús egy
kicsit, mindenkinek lett volna oka megtenni, a végén mégis az a gyilkos,
akire a legkevésbé számítunk” séma érvényesül. Az írónő dícséretére
szóljon, hogy ezúttal sem sikerült kitalálnom, ki a gyilkos.
Amit
nagyon viccesnek találtam, az a saját, a rendőrségtől független
nyomozást folytató Emily alakja. Emily vőlegényét tartóztatják le
elsőként a gyilkosság vádjával, és a talpraesett hölgyemény, mivel
túlságosan teszetoszának tartja a vidéki nyomozót (tényleg az), saját
kezébe veszi az ügyet. Nagyon jól szórakoztam azon, hogy a nem kevéssé
korlátoltnak ábrázolt harmincas évekbeli vidéki angol kispolgárok mit
össze szörnyülködnek azon, hogy ez a nőszemély milyen ravasz, milyen
ügyesen kihasznál mindenkit a célja érdekében, mennyire nem retten
vissza semmitől, hogy információkat szerezzen. Ma már nagyon vicces, de
elhiszem, hogy azok az emberek, abban a korban így reagáltak. Persze a
végén Emily az, aki megoldja a rejtélyt, és leleplezi a valódi gyilkost.
Ennél
a könyvnél is azt éreztem, hogy nem a krimiszál a legfontosabb, hanem a
hangulat, a vidéki Anglia egy sajátos, kritikus, ám szeretetteli
ábrázolása. Tetszett! A következő most már tényleg a Tíz kicsi néger
lesz.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése