Korábbi
bejegyzéseimből kiderülhet, hogy szinte az áhítat hangjáig fogódtam
el Neil Gaiman által s lettem talán elfogult - ki tudja. Amikor először
láttam a Sandman pár kötetét, angolul (nem értve, csak nézve)
lenyűgözőnek találtam. Nagy várakozással (talán túl naggyal is) vettem
végre a kezembe a magyar kiadást. Azt nem állítom, hogy csalódtam, de a
felfokozott várakozást nem tudta kielégíteni a Prelűdök & Noktürnök.
Tipikus első kötet ez, hangkeresés-találás, csapongva, irányt keresve
tapogatódzik a történet, a képbe kerülése; nem látszik mögötte az
előzetesen áttöprengett hónapok kiérlelt koncepciója, az egységes látomás, ami naggyá tette például a Watchmen-t, Garth Ennis
rövidebbjeit, vagy pl. Miller bűnváros-történeteit. (Pedig amúgy ott van mögötte - az egésze ismeretében, visszatekintve látszik).
Nem
tudom, mennyiben követelt alapjában más alkotói módszert a tény, hogy
ez volt az első havi rendszerességgel megjelenő graphic novel –
mindenesetre Gaiman szinte csak ajtót nyit a maga teremtette világra, a körülnézésének, rácsodálkozásának stációi az egyes füzetek. Ahogy az
utószóban írja is: …a történetekkel az volt az egyik határozott
célkitűzésem, hogy lehetőség szerint kipróbáljam az összes szóba jöhető
műfajt…
Az igazak álma
A
„klasszikus angol rémhistória”. Mindjárt a második lapon kapunk egy
tetszetős, finoman bontott egészoldalast, a karakterek eltaláltak (Sam
Kieth ebben volt mindig is a legjobb) s a karakterek változása az időben
rajzi értelemben rengeteg finom poént enged. Hiszen 70 évet mesél el az
első történet, Sandman rabságát Roderick Burgess, a Mágus
kristálybörtönében. Olvastam, hogy a bűnbeesés szinonimája az itt megjelenített okkult
mágia – amelynek akkoriban erős divatja volt. Jó meglátás, pláne, ha az
ember fia legalább vázlatosan ismeri például a Golden Dawn történetét.
Aleister Crowley, Arthur Edward Waite világa ez (Burgess meg is említi egy helyütt Aleistert) - avagy annak gaimani görbe tükre. A történet tehát rémhistóriailag helyénvaló – de a mesélés arányaiban nincs
egyensúlyban. Az Álom eltűnésének áldozatai (Stefan, Elly, Daniel,
Unity) például puszta illusztrációnak tűnnek, kevesen is vannak a világméretű káosz érzékeltetéséhez, az a
pár odavetett szó a járványról nem teszi valóságossá Sandman, az egyik
Végtelen hiányát.
A Botcsinálta házigazdák
„…a
régi D.C.-s és E.C.-s horror-képregények jellegzetes konvencióival
játszik…”. Káin, aki unalmában, vagy ha mérges (vagy egyszerűen csak
úgy) időnként újra megöli az öccsét, Ábelt, aki mindezt tűri, s aki azért
titokban a testvéri szeretetről álmodozik. Ide érkezik meg Álom a
szabadulása után, legyengülve. Az epizód legeredetibb ötlete a Morrigan,
(Hekaté, Atroposz, stb), a három boszi, mind képileg, mind tartalomban. Igazi kis
népmesei betét, megint csak agyonpakolva kulturális utalásokkal, itt
aztán tényleg keverődik a boszorkaüstben a gaiman-i mítosz-leves, ha
ízeit válogatás nélkül rakja is össze a szerző. Itt kap hősünk
információkat varázstárgyai sorsáról, s az olvasó is készülhet
Sandmannal a párhuzamos képregény-univerzumokba tett utazásra.
Álmaidban gondolj rám
Itt
is vagyunk: a Hellblazerben. Képben-panelelrendezésben időnként szinte
kísértetiesen idéződik fel az első, a Delano-Ridgway-féle sorozat
karcosabb képi világa, igazi hommage ez, elég, ha csak a belső címlapot
említem. S a történet is hazabeszél. Constantine olyan, amilyennek
szeretjük, morbid és flegma – neki mindegy, ki jön be az ajtón, úgyis
tudja: a pokolba tart. Itt érezhető a leginkább, a „kortárs brit horrort
idéző” füzetben: Gaiman irodalmi otthona itt van, a gyökerei innen
nőttek, ezekből a történet-hangulatokból merít a legszívesebben.
Furcsamód mintha egy epizód erejéig Álom vendégszerepelne a
„Hellblazer-világ”-ban, nem pedig fordítva: Constantine a Sandman-ben.
Remény a pokolban
A
legtöbb rajzi ötlet itt lakik, Kieth igazi hattyúdala ez (még ha még
egy epizódig maradt is ezután). „Az 1940-es évek komor
fantasy-képregényei”-t nem ismerem, de ez a történet képi gazdagságban,
panelelrendezésben a kötet leginvenciózusabb darabja. Emellett
cselekményben is vissza- és előreutalások gazdag tárháza, pár későbbi
epizód csírája itt bújik meg, nekem itt van a fordulópont, a sorozat itt indul be. Gaimant – ha egyéb munkáit is tekintem – alaposan izgatja
Lucifer-Hajnalcsillag, a „keresztényi gonosz”, még ha ki is veszi a
kezéből a pokol egyeduralmát, mintegy modern korunk betegségeire
reagálva – a vallás háttérbe szorulásával ősibb erők szabadulnak fel, a
poklot uraló triumvirátus: Lucifer-Belzebub-Azazel hármasa fura mód
erre adekvát válasz. A sisakért folytatott párbaj jelenetei közben a
figyelmes tekintet felfedezhet egy kedves ismerőst: Káin is a Pokoltűz
Klub vendége, egyszerre az Álom szolgája tehát, és kárhozott.
„…a Potyautasok-ban
megpróbáltam
(nem túl szerencsés módon) vegyíteni a szuperhősöket a Sandman
világával…” ezel sajna egyet kell értenem. Az Igazságliga sápadt
kísértet csak, semmilyen mértékig nem ellensúlya Arkham kíméletlen
pontossággal elkapott lakóinak. Illusztráció, plakátvékony tartalom, a
nem túl veretes eredetihez sem méltó – miközben a gonosz-oldal John
Dee-je, Doktor Sors figurája teljes-pontos (idézet). Aprócska optikai
elcsúszásokkal szinte átemelődik a D.C. beteg szuperhősvilágából ebbe
a történetbe. Amelynek cselekménye talán a leghiteltelenebb. Ezek a ligások ejtették foglyul és vették el Dee álmait (Morpheus
rubinját), amelyet annyira a maga képére formált már, hogy Sandmant,
amikor újra birtokba venné, egyszerűen kiüti? A rubint, amit aztán
valami poros raktárban felejtenek, alig emlékezve rá, hol is? A
történetet Dee menti meg, az ő potyautazása. A képeken sajnos mindvégig
érzik, Kieth-nek már nem ezen a projekten járt az esze.
24 óra
Egy
történet Sandman nélkül – azaz helyette Dee-vel, aki a rubin által a valóságot (amely itt egy 24-órás út menti gyorsbüfé) uralná.
Történet mesélésről, annak erejéről, arról, hogyan mosódik egybe a vágy
generálása, beteljesítése, a kín vággyá válása, hogyan lesz
eldönthetetlen, a korlátlan hatalmú mesélő kínoz-e bennünket, avagy mi
magunkat saját valódi önmagunk egyre betegebb kín-vágyaival. Hogyan
válik önkéntelenül pusztítóvá a vágybeteljesítő teljhatalom, hogyan
generálja a teljes és önkéntes alávetettséget. A kötet messze legerősebb
darabja, azzal együtt, hogy képi értelemben kiforratlanabb, Mike
Dringenberg kihúzás helyett nyerte meg a rajzolói posztot – kissé talán
korán: bár sejtelmes Dee-je jobban tetszik, mint Kieth-é, a későbbi
részek puhányabb Sandmanja sokat veszített erejéből az eredeti, kőből
faragott, szikár karakterhez képest (más kérdés, tudom, annyi Sandman,
ahány rajzoló, lesznek még páran – és Dringenberg figurája könnyebben
lesz helyrerakni való öcsikéje a Halálnak az utolsó epizódban).
Hang és téboly
Morpheus
és Dee párbaja – érdemes összevetni a pokol-párviadal képbekerülését
ezzel, Dringenberg mennyire más eszközökkel operál – adott esetben
mennyire jól. És érdemes elgondolkodni rajta, mennyire más
következményekkel jár itt egy mágikus énnel telített tárgy pusztulása,
mint pl. A Gyűrűk Urában – a bezárt erő felszabadulása
ellentett-reakció. Szeretem ezt az epizódot, főleg mivel megint a
hatalomról, annak állandó bizonytalanságban tartó, dicséhes
természetéről (is) mesél, megint gátlástalanul használva írónk által
kulturánk bizonyos elemeit (jelesül a Macbeth-et). És mert végre valódi
jelentősége van az álmok „valóságára” a történetben (nemcsak
illusztráció-szinten, mint az első részben), az embertömeg egészére vetül egy Végtelen sorsának alakulása. A visszaszerzés története
kerek: főhősünk „kiegészült”.
A Szárnyainak suhogása
az
első könyv epilógusa. Hősünk kiegészült, célját elérte, és most nem
tud mit kezdeni magával. Egy másik Végtelen, nővére, a Halál kell
kijózanítsa, együtt vándorlásuk által rámutatva: elég, ha csak a dolgát
teszi. Gaiman úgy értékeli: „az első olyan történet a sorozatban,
amelyet teljesen a magaménak éreztem, és amelynél tudtam, hogy kezdem
megtalálni a hangomat.”
Nekem
speciel nagyon tetszenek Dave McKean borítói. Olvastam olyan véleményt,
miszerint ennyi elég is az őrületéből – nem tudom, én odavagyok az
általa rajzolt Arkham elmegyógyintézetért, tény, hogy teljesen más
olvasás-tempót kényszerít az emberre, mint egy képregény általában. Ezek
nélkül a sejtelmes-groteszk, nagyon finoman ráutaló borítók nélkül a
sorozat nehezebben került volna abba a kultikus státuszba, ahol ma
lakik. S amely kultikus státusz az első kötet ismeretében még csak
ígéret – remélem, lesz annyi fanatikusa ennek is, mint a Watchmennek, és
a Cartaphilus tiszteletre méltó, bátor vállalása továbbra is ebben a
kiváló nyomdai minőségben kerül majd olvasói elé, egészen a befejezésig.
Kiadó: Cartaphilus
Fordította: Totth Benedek
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése