Mindig
is szerettem Vass Virág írásait, régebben az Anyutól csent Nők
Lapjákban, később éveken át az ELLE oldalain. Szerettem, mert tipikus
„női újságíró” létére okosan, kedvesen, intelligensen írt, jó témákat
választott, a stílusa mindig is érzékeny, kifinomult, kicsit talán
elvarázsolt volt. De ezt az elvarázsoltságot is kedveltem. Mikor
meghallottam, hogy regényt írt, nyilván kíváncsi lettem rá, az Ulpius
hihetetlenül agresszív reklámkampánya dacára.
Mikor
először beleolvastam a Vulévuba, rögtön láttam, hogy ez ugyanaz a
stílus, ugyanazok a finom, intelligens, érzékeny mondatok, ugyanaz a
kedves, kicsit bizonytalan, kicsit sérülékeny, útját kereső fiatal nő,
aki a magazin oldalairól pislogott ránk. Viszont a történet egyáltalán
nem kötött le. Félre is tettem a könyvet, aztán most a könyvtárban épp
bent volt, kivettem hát, hogy megtudjam, van-e füle-farka a történetnek
vagy sem?
A
regény főszereplője, azt hiszem, nyugodtan kimondható, hogy az író
alteregója, Török Szonja a médiában dolgozó harmincas szingli,
ugrásszerű sikerrel a háta mögött, hatalmas karrierrel a lábai előtt,
hódolókkal, barátokkal körülvéve bizonytalankodja végig az életét.
Megjelenik az életében egy igazi huszonegyedik századi tökéletes pasi, a
gazdag, sármos, férfias, kicsit hatalommániás Gábor, aztán egy párizsi
munka során megjelenik a kevésbé tökéletes huszonegyedik századi,
ellenben ízig-vérig romantikus hősszerelmes művész, Kristóf, és Szonja
hirtelen két pasi közt találja magát. Aztán nagyon gyorsan a közmondásos
pad alatt. Addig azonban végigromantikázza Budapest összes menő helyét,
majd Párizs összes menő helyét, esküvőt tervez a szerelmesek városában,
majd angol enteriőr dizájnerekkel rendeztet be lakást a Rózsadombon,
részt vesz a párizsi divathéten, ahol az összes valamirevaló modellt és
tervezőt mikrofonvégre kapja, elugrik Valentino-hoz, aztán sitty-sutty
Hollywoodba a Golden Globe gálára, a szünetekben viszont a kis budai
lánylakásában kesereg barátnőjével azon, hogy milyen szörnyű az élet.
Na
nem mintha nem lehetne szörnyű, ha az embernek mindene megvan, csak épp
bizonytalan, mindentől fél, egyik „igazi” mellett sem lehet igazán
önmaga, de amíg baromira sajnálom a csajt amiért nem képes zöldágra
vergődni saját magával, azért közben nem kicsit savanyú a szőlő.
Szívesen megkérdezném, hogy ugyan kinek írta a könyvét a kedves írónő,
mert nagyjából olyan érzésem volt olvasás közben, mint amikor a
legcsilivilibb hollywoodi romantikus izében a főhősnő egész nap a
tengerparti naplementében sír, hogy neki milyen szar. Kicsit elszaladt a
ló vele, na, olyan negyedennyi menő étterem, puccos divatbemutató és
bennfentes utalás is elég lett volna a köznek.
Szegény
kis Török Szonja szenvelgése az elején még érdekes volt, itt-ott meg is
érintett, de a végére annyira kifulladt, hogy csak pislogtam, merre
halad még, és hol lesz végre vége. Szonja csak sodródik, majd’ négyszáz
oldalon át, egyik pasitól a másikig, egyik tanácsadótól a másikig,
mindent felrúg, ami jó lenne, és lohol egy újabb csalódás felé, de
közben hiányzik a történet, nincs ami a lány kósza gondolatait,
bizonytalankodásait, bölcsességeit és kesergéseit összetartsa. Vass
Virág jól ír, a stílusa itt is nagyon jó, ezért még rosszabb, hogy
ennyire képtelen történetet szőni. Azért is kár, mert sokkal szebben és
érzékenyebben, pláne intelligensebben ír, mint a manapság annyira
felkapott újságíróból „írónővé” vált társai többsége, de a történet, az
baromira hiányzik.
Igazából
kíváncsi vagyok, hogy fejlődik-e valahová a következő könyveiben, de
nem fogok kapkodni értük, maximum ha szembejön a könyvtárban, és nagyon
csajos könyvre vágyom, kiveszem azokat is. Nem mondom, hogy óriási
csalódás volt, de valakitől, aki tud jól is írni, többet vártam.
Kiadó: Ulpius
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése