Vicky Cristina Barcelona

Két huszonéves amerikai lány, Vicky és Cristina Barcelonába érkeznek, hogy ott töltsék a nyarat. Vicky határozott, komoly, épp férjhez készül menni, a katalán identitásból írja a diplomamunkáját, és Gaúdi munkáit jött tanulmányozni. Cristina ezzel szemben laza, csapongó, határozatlan. Keresi önmagát, keresi a tehetségét és leginkább a katalán férfiakat szeretné tanulmányozni. Egy kiállításmegnyitón megismerkednek Juan Antonioval, a bánatos képű festővel, aki rövid és eléggé lényegretörő rábeszélés után elviszi őket egy hétvégi kiruccanásra Oviedóba.

Cristina mondhatni már azelőtt beadja a derekát, hogy a kérdés felmerülne, de a kényszerűségből együtt töltött hétvégén a festői táj, a spanyol borok, és a gitármuzsika hatására a fagyos Vicky is felenged. Mire visszatérnek Barcelonába, mindkét lányt rendesen felkavarja a szexi spanyol. Aztán megérkezik Vicky vőlegénye, aki romantikusnak szánt gesztussal Barcelonába helyezi az esküvőjüket, hogy legyen miről mesélni otthon, Cristina pedig összeköltözik Juan Antonioval. Mindenki boldog, Vicky férjhez ment ahhoz, akit szeret, és boldog, kényelmes, tökéletes élet vár rá, Cristina pedig megtalálta azt a férfit, akit keresett, magára talált a bohém művészvilágban.

Mígnem színre lép Juan Antonio exfelesége, az ön- és közveszélyes Maria Elena. Öngyilkossági kísérlete után a volt férj kénytelen befogadni őt, Cristina előtt pedig feltárul két olyan ember kapcsolata, akik megvalósították azt, amiről ő csak álmodozik. Megtalálták önmagukat, felfedezték tehetségüket, feloldódtak a művészetben, mindent alárendeltek a szenvedélynek, az önkifejezésnek, még egymást és önmagukat is. Épp ezért nem képesek együtt maradni. Pusztító, szenvedélyes, ordítozásokkal, verekedésekkel tarkított szerelmük nem működhet a hétköznapokban, hacsak nincs mellettük egy horgony, ami a normalitáshoz köti őket. Cristina lesz az ő horgonyuk, akit elbűvöl Maria Elena és Juan Antonio tehetsége, szabadsága, mellettük igazán kibontakozik, ők pedig mellette nyugalmat lelnek.

A film három nőről szól, három végletekig sarkított nőtípusról, akik mind keresnek valamit, de tán maguk sem tudják, mit. Vicky a racionális, a konvencióknak behódoló, tökéletes feleség típus, aki férjhez megy a tökéletes vőlegényhez, aki természetesen nagyon jó parti, kényelmes, nyugodt, rendezett élet vár rá, szeretetben, viharok és szenvedélyek nélkül. Nem mer kilépni ebből a saját maga számára álmodott boldogságból, mert fél, nem is attól, hogy elvesztené ezt az álmot, hanem attól, hogy elvesztené azt az önmagát, akit ismer. Számára a választás nem a boldogság és a kényelmes látszatélet közti választásként merül fel, hanem úgy, hogy szakítani mer-e az önmagáról kialakított képpel.

Cristina látszólag Vicky tökéletes ellentéte, retteg a konvencióktól, a társadalmi meghatározottságoktól, elvárásoktól. Mindenekelőtt szabad akar lenni, és a szabadságot úgy képzeli, hogy mindig újabb és újabb impulzusokat keres, mindig újabb kapcsolatokba menekül, újabb területeken próbálja ki magát. Ahogy Vicky, ő is menekül, ő is hazugságban él, látszólag önmagát keresi, valójában ő is már rég kialakított magáról egy képet, az önmagát kereső művészlélek képét, és ennek akar megfelelni. Ő épp attól fél, hogy kikössön valahol valaki mellett, mert fél, hogy örökké le kéne mondania valamiről, így viszont csak felületes életet hagy élni magának. Felületesek a kapcsolatai, felületesek a munkái, mindenbe belekóstol, mindenhez van egy kis tehetsége, de fél bárminek vagy bárkinek száz százalékig odaadni magát.

Maria Elena az a nő, akihez Cristina szeretne hasonlítani, de nem látja, hogy ahhoz mindenekfelett át kéne adnia magát a szenvedélynek. Ő a hisztérikus, életképtelen, féltékeny nőstényördög, aki ugyanakkor szikrázóan tehetséges, szenvedélyes, elbűvölő, imádnivaló. Ezer fokon ég, és nem fél attól, hogy akár magát, akár a körülötte élőket megégeti. Ő már nem keresi, megtalálta önmagát, a célját, az életét, a szerelmét, a férfit, aki ugyanolyan, mint ő, akivel egymásnak teremtette őket az ég. Mégsem tudnak együtt élni, épp azért, mert túl egyformák, mindketten túl nagy lángon égnek, és kioltják egymást. Maria Elena tragédiája, hogy nem tud tovább lépni, mert egyszer már megtalálta a tökéletest, és nem éri be kevesebbel.

A három nő között pedig ott van a férfi, Juan Antonio. Ő az, aki látszólag tökéletes magabiztossággal áll a nők kereszttüzében, Cristinát könnyedén elcsábítja, Vicky-t kihívásként kezeli és meghódítja, Maria Elenát szenvedélyesen szereti. Vajon ő kit vagy mit keres? Mire vágyik? Könnyű, kalandokkal és kötetlenséggel teli kapcsolatra Cristinával? Folytatni a macska-egér harcot Maria Elenával? Vagy valami gyökeresen újat kipróbálni Vicky-vel? Valójában a látszólag magabiztos, tökéletes alfahímnek sincs bátorsága ahhoz, hogy mindent félredobva belevágjon a legnehezebb, legnagyobb kihívást jelentő kapcsolatba.

Négy főhős, négy fantasztikus karakter, négy szomorú sors. Mert a film végén nincs happy end, tulajdonképpen nincs semmi, a film ugyanúgy ér véget, ahogy elkezdődött. Két önmagát kereső lány érkezett Barcelonába, és egy szerelmes nyár után két lány utazik haza, akik még mindig nem találták meg önmagukat. Amit közte látunk, az egy keserédes, néhol romantikus, néhol humoros film nőkről, férfiakról, és a szerelem nevű játékról. Mindez zseniális párbeszédekkel tarkítva, mindenféle édelgés és rózsaszín köd nélkül, néhol maró iróniával, szarkasztikus humorral, a Woody Allentől megszokott intellektualizáló verbális párbajokkal.

Nagyon-nagyon jó film, szórakoztató, jó nézni, nemegyszer hangosan kacagott az egész terem rajta, és mégis elgondolkodtató és hihetetlenül intelligens. Bárkinek szívesen ajánlom.