Amikor megállt a Föld

Annyira rég voltam moziban, és őszintén szólva, annyira hiányzott az élmény, hogy hagytam magam befűzni egy világmegmentős sci-fire. Pedig nem szeretem a tudományos-fantasztikus műfajt, de úgy voltam vele, hogy ha más nem, legalább látványos, izgalmas, színes-szagos multiplex élmény lesz, és ez kell nekem. Hát, jól mellényúltam, mert ilyen unalmas sci-fit még nem láttam.

Pedig az eleje elég izgalmasan indul. Hősnőnk (a nagyszerű Jennifer Connelly – csak tudnám, mit keres ilyen gagyi filmekben?) egy zseniális mikrobiológus, akinek magánélete kellőképpen problémás, ahogy az egy akciófilm hősnőjéhez illik. Férje halála után egyedül neveli mostohafiát, aki kellőképpen idegesítő ahhoz, hogy utáljuk, de persze sajnáljuk, mert meghalt a papája. A tudósnőt egy este váratlanul felkeresi a titkosszolgálat és felszólítják, hogy azonnal menjen velük egy szupertitkos helyre, ahol szupertitkos munkát kell végeznie egy csomó másik nagyon okos tudóssal, konkrétan megállítani egy Föld felé száguldó objektumot uszkve másfél óra alatt, vagy ha nem megy, becsapódás után menteni, ami menthető. Az objektum aztán becsapódás helyett békésen leszáll a Central Parkban és kilép belőle Keanu Reeves. Meg kell mondjam, ha valami, hát a szereposztás remek ebben a filmben, Keanu Reeves a tökéletes földönkívüli, ugyanazzal az egy arckifejezéssel játssza végig a filmet, rettentő ijesztő.

Persze a biológusnő az egyetlen, aki meglát valamit a furcsa idegenben, hogy mit, az nem derül ki, de ő az egyetlen, aki segít neki, hogy kijusson a nemzetbiztonságiak fogságából, akik nyilvánvaló módon megölnék. Na most, az egyik legviccesebb kérdés a filmben, hogy mi a jó fenéért segít neki? Azért az ember, ha találkozik egy földönkívülivel, nem biztos, hogy életét, családját, mindent kockára téve szembeszáll a kormánnyal meg a hadsereggel, és segít neki megszökni. Még akkor sem, ha úgy néz ki, mint Keanu Reeves. Persze kiderül, hogy jól teszi, mert az idegen, Klaatu, azért jött, hogy megmentse a Földet a végső pusztulástól, amibe az emberi faj sodorta. Eltelik úgy egy óra, mire hősnőnk számára világossá válik, hogy megmenteni a Földet ez esetben azt jelenti, elpusztítani az embert, aki tönkretette.

És akkor hősnőnk és kisfia némi menekülés, üldözés, megint menekülés, megint üldözés közben hatalmas bociszemekkel könyörögni kezd Klaatunak, hogy ugyan, ne már. De nem vicc! Könnyes szemmel könyörögnek egy földönkívülinek, hogy ne pusztítsa el az egész emberi fajt, megváltozunk, megígérjük, csak hadd kapjunk még egy esélyt. És lássunk csodát, beválik! A Föld megmenekül, mindenki boldog, mindenki megígéri, hogy eztán jó lesz, minden jó, ha vége jó.

A hatalmas tanulság, amit ezerrel próbálnak a szánkba rágni, hogy nem szabad elpusztítani a Földet, álljunk le a környezetszennyezéssel, a természeti erőforrások kiaknázásával, persze szép és nemes cél, de tán nem egy ilyen vérciki filmben kellett volna ezt elénk tárni. Arról nem is beszélve, hogy ez a téma, meg a világegyetem (vagy mi) által ideküldött hírnök, aki begyűjti a fajok egy-egy példányát, hogy aztán az embertől megtisztított Földet újra benépesítse velük, még jó és elgondolkodtató sci-fi alapanyag is lehetne. Készült is már film belőle, még az ötvenes években, ami állítólag klasszisokkal jobb, mint a remake-je. Ebből azonban leszűrhetünk egy igen fontos tanulságot, miszerint ha földönkívülivel találkozunk, aki el akar pusztítani minket, nézzünk rá könnyes szemmel, bánjuk meg összes bűnünket, ígérjük meg, hogy megváltozunk, és tuti elenged.