Egy makulátlan elme örök ragyogása

Ki ne érezte volna már azt, hogy bárcsak kitörölhetne az emlékezetéből néhány félresikerült pillanatot? Megalázó helyzeteket, embereket, akik megbántották, netán egy félbetört kapcsolatot. Valahol mélyen belénk van kódolva, hogy szeretnénk elfelejteni bizonyos dolgokat. Néha egész jól sikerül, amíg aztán valami elő nem hívja őket mégis. Újra meg újra előbukkannak az emlékezet mélyéről, és felkavarnak. Néha jól jönne egy kis segítség, hogy felejtsünk.

Filmünkben a segítség egy egyszerű telefonhívás, némi agyfeltérképezés és néhány emléktárgy bemutatása után könnyedén elérhető. A delikvens hazamegy, bevesz valami bogyót, elalszik és másnap, új emberként, megszabadulva a felesleges terhektől folytathatja életét. Joel Barish, a zárkózott, szürke, gátlásos figura is ezt választja, miután megtudja, hogy szerelme, Clementine azért nem hajlandó felismerni őt, mert kitöröltette közös életüket az emlékezetéből. Pár nap szenvedés után dönt. Ő is kitörölteti a lányt. De tényleg ki lehet törölni két évnyi szerelmet, meghitt pillanatokat, együtt átélt kalandokat, mindazt, amit egy másik ember jelent?

Miközben zajlik az emléktörlés, Joel és a néző is visszafelé látja az egész kapcsolatot. A kiábrándulás, a veszekedések, az elhidegülés után éljük át újra a boldog hétköznapokat, a kapcsolat kezdetét, a megismerkedést. És ahogy visszafelé megyünk az időben, Joel rájön, hogy a Clementine-nal töltött idő volt élete legteljesebb időszaka. Hogy minden egyes pillanat, amit a lánnyal töltött, még ha akkor nem is tudta, nemcsak egyszeri, megismételhetetlen, visszahozhatatlan, de mérhetetlenül „valódibb élet”, mint bármi előtte. És elkezd kapaszkodni az emlékeibe. Megpróbálja elrejteni Clementine emlékét az emléktörlők elől, egyre mélyebbre, az agya legeldugottabb zugaiba, olyan emlékekbe, amikben a lánynak semmi keresnivalója. De nem menekülnek, mert az emléktörlők elől látszólag nem lehet elbújni, ha már egyszer elhatározta, hogy kitörölteti a lányt az emlékezetéből, nincs visszaút, és csak a véletlenben, vagy valami furcsa tudatalattiban bízhat, néhány jelben, amit álom-maga és a lány emlék-képe közösen helyeznek el, hogy újra találkozhassanak.

Joel az emléktörlés közben rájön, hogy minden emlék, még a rosszak is, értékesek, hogy hozzánk tartoznak, hogy minden élmény, amit átéltünk, így vagy úgy, de alakít rajtunk, a személyiségünk része lesz. Mint ahogy minden ember is, akivel kapcsolatba kerültünk, de senki olyan erővel, mint akit szeretünk. A sci-fi vonulat: az emberi elmében való „irányított bolyongás” ellenére is ez a film végső soron „csak” egy szerelmesfilm. Gátlástalanul a szívünket célozza meg – a könnyzacskót viszont szerencsére nem. A maga mese-nyelvén kegyetlenül őszintén beszél, nem édeleg hollywoodi módon, hanem nagyon is hétköznapian szól két voltaképp „össze nem illő” ember szenvedélyes, problémákkal teli, veszekedésekkel és kibékülésekkel tarkított szerelméről. Arról, hogy megéri küzdeni érte; egymásért akkor is, ha elegünk van, és a pokolba kívánjuk a másikat. És arról, hogy akkor tanuljuk meg igazán értékelni azt, amink volt, ha elveszítjük. És talán arról, hogy ami igazi, ami valóban értékes, azt úgysem tudják elvenni, hogy hiába törlik ki az emlékét is, valami elemi igény tovább él bennünk iránta.

Charlie Kaufman forgatókönyve önmagában megér egy misét – nem is emlékszem, mikor láttam az idővel ilyen jóízűt játszani valakit. A később történtek teljesen átértelmezik a kezdő képsorokat, miközben meglepően eredeti vizuális megoldásokkal „kísérik el” Joelt a saját fejében tett emlék-utazásra. Miközben az emlékeit törlik, főhősünk álmodik, és a törlést ugyanúgy „álmodja”, ahogy hallja a beszűrődő hangokat, a lakásába behatoló két unottan bornírt emléktörlő beszélgetését. Szürreális kevercs jön létre így, ahol a törlődő emlékeket jelző képi megoldások, a „felébredésre”, az „emlék-térképről” való menekülésre tett kísérletek ábrázolása a kamera által számtalan emlékezetes képpel ajándékoznak meg bennünket. Közben ezt a „belső kameraállást” ellenpontozva a külvilág hangjainak beszűrődésekor „kikerülve Joel fejéből” frappáns epizódokat kapunk minderről kívülről is. Ráadásul ezzel párhuzamosan a két emléktörlő, Patrick és Stan, Stan barátnője és főnökük, Dr. Mierzwiak szövevényes kapcsolatain keresztül a „gépi felejtés” etikai problémáit is sikerül a jelenetekbe passzírozni.

Mégis, mindez egy pillanatra sem sok, és ez nagyban köszönhető a színészeknek. Kate Winslettől szinte elvárja az ember, hogy kiváló legyen, de az újra meg újra meglep, mennyire mélységesen remek színész valójában Jim „gumiarc” Carrey. A két emléktörlő szerepében Marc Ruffalo és Elijah Wood lubickolnak, különösen kedvenc hobbitunknak áll igen jól a folyton ökörködő etikátlan kis patkány, Patrick szerepe.