Darius
Kopp a negyvenes, közepesen sikeres üzletember mintapéldánya: egy
mobilkommunikációs cég közép-európai képviselője, kényelmes irodával,
ahol senki sem ugráltatja, kicsoszoghat zokniban narancsléért a konyhába
– lévén ő az „egyetlen ember a kontinensen”; főnökei az USA-ban és
Angliában birkóznak a globális kommunikáció kihívásaival, Darius pedig
Berlinben fejleszti tökélyre a „Hogyan adjuk el magunkat nagyon sikeres
és fontos üzletembernek, miközben semmit sem csinálunk?” technikáját. Az
irodán kívül kényelmes luxuslakás várja tetőterasszal és egy gyönyörű,
intelligens, fiatal feleség. Dariusnak megadatott minden jó, ám ahogy az
a kortárs regényekben lenni szokott, ez a „minden jó” egy csapásra – na
jó, nem egy csapásra, egy hét alatt – lebomlik, mint ahogy a gondosan
felpakolt smink kopik le a színészek arcáról az előadás végére – hogy a
végén ne maradjon más, csak egy átlagember, aki egy ideig eljátszotta,
hogy ő teszem azt, a kincsekben bővelkedő Darius.
Terézia
Mora bizonyos szempontból teljesen szokványos regényt írt – van itt
kiábrándulás, egzisztenciális válság, a magunk mögött hagyott múlt és a
gondosan építgetett új személyiség egymásnak feszülése, romantika és
munkahelyi válság, a természet és a túlpörgetett nagyvárosi lét
szembeállítása. Csupa ma divatos téma, olvashattunk róluk jó néhány
kortárs szerző tollából – hol kiábrándultan, hol még kiábrándultabban.
Ami Mora regényét megkülönbözteti a többitől, az a finom humor, amivel
ezeket a nagyon is súlyos témákat tálalja, az irónia, amivel hőseit(?)
kezeli, a stílus, ahogyan eljátszadozik velünk, mintha ő maga sem
döntötte volna még el, hogy a könyve komoly létkérdéseket feszeget-e,
vagy csupán látlelet egy hétköznapi életről.
Mert
Darius valójában teljesen hétköznapi figura, ahogy a felesége, Flora
is. Nap mint nap látunk magunk körül embereket, akiknek épp nem jött
össze valami a munkában, magabiztos businessmaneket, akik alól
kicsúszott a talaj, bölcsészeket, akik pincérnek állnak, nőket, akik
gyermekre vágynak, férfiakat, akik maguk mögött hagyták kisszerű
családjuk fojtogató légkörét, hogy aztán szégyenlős kisfiúként térjenek
haza, amikor az anyjuk kórházba kerül. Az egy hét alatt, amíg Darius és
Flora életének tanúi lehetünk, mindez megtörténik velük, és ez a sűrítés
az egyetlen, ami mutatja, hogy ez itt egy regény, egy fikció, egyébként
lehetne bármelyikünk élete…
Kézenfekvő
lenne, hogy Darius az őt ért megpróbáltatások hatására átértékelje
életét, ám Mora nem a könnyebbik végén fogja meg a dolgot. Ez nem egy
romantikus lányregény, aminek a végén a férfi és a nő szerelmesen egymás
szemébe nézve megfogadja, hogy eztán minden más lesz. Ne legyenek
illúzióink, Darius ugyanolyan önző, ostoba, hedonista marad, mint eddig,
csak éppen talán megtanul jobban odafigyelni arra, aki magán kívül az
egyetlen fontos ember az életében – Florára.
A
párkapcsolati dráma a regény egyik fő szála, az önző Darius és a
hiperérzékeny, depressziós rohamokra hajlamos Flora párosáról kezdettől
nem tudjuk eldönteni, mi köti össze őket, és a végén elegánsan nyitva
marad a kérdés, hogy vajon együtt maradnak-e. Remek főszereplők ők,
kettejük alakján keresztül elénk tárul az érzékeny bölcsész – aki inkább
pincérnek áll, mint hogy eladja tehetségét, mert „így jobban meg tudja
őrizni a méltóságát” – és az elvtelen üzletember ellentéte. De ugyanígy
ők ketten testesítik meg a természetközeli életre vágyó, a vidéki
hétvégében megváltást találó, biopiacra járó (és virágnevet viselő…) nő és a felgyorsult életet élő, vidéken térerő után kajtató, a világhálóról leakadni nem képes, rohanó, felhalmozó férfi ellentétét.
Látszólagos
egyszerűsége ellenére cseppet sem egyszerű könyv ez. Egyfelől, Mora
stílusa a posztmodern felé hajlik – és itt jegyzem meg, Terézia Mora
Esterházy Péter német fordítója, ami már eleve nagy várakozásokra adhat
okot, és nem kell csalódnunk, az írónő bravúrosan bánik a nyelvvel, és
meglehetősen szabadon kezeli a hagyományos elbeszélésformát. Nincs
hagyományos elbeszélő, a nézőpontok váltakoznak – hol egy külső
nézőpontból látjuk az eseményeket, hol Darius szemszögéből, hol
Floráéból, de a legizgalmasabb az, amikor Darius úgymond kommentálja
saját magát – ezek az iróniától csöpögő, idézőjeles megjegyzések
jöhetnének akár Florától, a narrátortól, vagy Darius „belső hangjától”
is, folyamatos jelenlétük csak erősíti azt az érzést, hogy itt egy
esendő, átlagos figurát látunk, aki saját magával is örökös vitában áll –
éppúgy, mint mi magunk. A látszólag egyenes vonalú cselekmény is egy
szerteágazó cselekményháló középpontja csupán – az állandó
sztorizgatások, visszaemlékezések, álmok, képzeletbeli beszélgetések
rengeteg kitérővel szolgálnak.
Az
igazi ínyencfalat a könyvben található szimbólumok széles tárháza.
Kezdve a nevektől – a természetközeli Flora és a kincseket gyűjtögető
Darius – a főhős foglalkozásán át a vonatoktól való félelméig vagy a
szinte kényszeres habzsolásig. A főszereplő, aki egy mobilkommunikációs
cég képviselője, szinte összenőve a telefonjával és az internettel,
bármikor bárkit elérhet, csak épp azzal nem képes kommunikálni, aki ott
van mellette – vaskos kritika a huszonegyedik századi emberről.
Természetes, hogy Darius „összeomlását” a kommunikációs eszközöktől való
megfosztás kíséri – a vonaton reked, ahol nincs térerő, amikor meg
végre elérné már százszor hívott főnökét, lemerül a telefonja.
De
talán még ennél is érdekesebb a habzsolás, a kényszeres vásárlás,
étterembe járás, piálás és a folyamatosan jelen lévő légszomj, Darius
asztmás rohamainak egymás mellé helyezése. Korunk hőse, a sikeres ember,
akinek egész élete a pénzkeresésről és a fogyasztásról szól, aki
listába szedi, hogy melyik üzleti partnerével melyik étteremben mit
evett – komolyan, szinte az olvasó kap gyomorrontást attól a rengeteg
kajától, ami itt felsorolódik – képtelen arra, hogy levegőt vegyen. A
szó konkrét és átvitt értelmében egyaránt.
A
végtelenségig lehetne sorolni a szimbólumokat, de izgalmasabb elolvasni
a könyvet, és megkeresni őket. Terézia Mora remekül ír, és nagyon
trükkös: regénye olvasható úgy is, mint egy párkapcsolat egy hetének
hétköznapi krónikája, kisebb-nagyobb drámákkal, érdekes szereplőkkel,
finom humorral; de olvasható vaskos társadalomkritikaként, posztmodernbe
hajló kiútkeresésként is. Ilyenformán bárkinek ajánlható: aki csak
szórakozni akar, és jókat nevetni az írónő ironikus leírásain, éppolyan
jól jár vele, mint az, aki egy tehetséges kortárs írónőtől azt várja,
hogy elgondolkodtassa.
Kiadó: Magvető
Fordította: Nádori Lídia
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése