A betűbolond védőbeszéde(i)

Belevendégeskedek Timi vállalásába, mondhatjuk úgy is, belekontárkodom az Olvasás 7 hete bejegyzés-sorozatába. Annak, hogy a hét aktuális bejegyzését elprivatizáltam tőle, egyéb oka is van, nevezetesen a komment, amelyet pár napja fűzött egy bejegyzésemhez egy kommentelő – bizarrnak nevezve a tényt, hogy mindkettőnk „rajongása tárgya” A Gyűrűk Ura, holott a blog tanúsága szerint „valamirevaló írókat” is ismerünk. Elég határozott kísérletet tettem a – vélhetően meddő – vita bokrosodásának elkerülésére, viszont e bejegyzés-sorozat alkalmat ad arra, hogy érintőlegesen ugyan, de érdemibb választ is beleszőve a mondandóba, ógjak-mógjak kicsit az irodalom vad- és nemesített hajtásai mibenlétéről. Előbb következzen hát a

Védőbeszéd a szépirodalom mellett.

Lássuk be: ezért tanultunk olvasni valaha. Én ezt szoktam mantrázni magamban, mikor olyan könyv akad a kezembe – adnak a kezembe olyat -, ami tetőtől talpig végigborzongat, amit hetekre-hónapokra magammal cipelek, mint egy láthatatlan, nem hegedő sebet; amiből mondatok, gondolatmenetek, erős, valóság-hiteles párbeszédek, és főleg dilemmák költöznek az életembe, laknak bennem tartósan – és továbbgondolást, a bárkivel való megosztást, továbbkérdezést és kíméletlen makacssággal válaszokat követelnek tőlem.

A szépirodalom legfőbb ismérve szememben a valósággal való kíméletlenül következetes viszony. Hogy érthető legyek, ez a legkeményebben épp a szürrealitásba hajló, utópikus-disztópikus, fantázia-lakta valóság alatti-feletti szövegekben jelentkezik – ahol az író által alkotott saját irodalom-valóság látványosan manipulált volta ellenére is legfőképp az általunk tapasztalható világ teljes-látványára utal, olyan tartalmakra világítva rá, olyan összefüggésekre, amelyeket egyébként nem ér fény. Az Isteni színjáték mereven „iskolás” víziójától  A Mester és Margarita megváltás-látomásán át A 22-es csapdája humorba panírozott, s a Súlyszivárvány paranoia-koktéllal nyakon öntött „valóságképéig” számtalan olvasás-élményem tartozik ide; igen, a Karnevál is, azzal együtt, hogy valóban támadás az irodalom ellen, hogy egyensúlytalan, olykor kifejezetten beteg szöveg. De például korántsem annyira beteg, mint az általam ismert legdurvább irodalmi onánia, Szentkuthy Prae-je – alig tíz embert ismerek aki belekezdett, és csak kettőt, aki el is olvasta.

Mindeközben nagyra becsülöm az erős realizmust. Hetekre transzba ejtett annak idején Tar Sándor a Lassú teher novelláival, nagyon szeretem Gion Nándor Virágos katona-ciklusát, Az ötödik pecsét fájdalmam marad, amíg élek – a Hidegvérrelt képtelen voltam egy lélegzetre befalni, annyira felkavart az a száraz kíméletlenség, a hatásvadászat teljes hiánya – érdekes, ezt itthon nem sokan tudják, ezt a száraz kíméletlenséget – szerintem Konrád A látogatóban ilyesmivel játszott. Persze vannak erős hatásvadászatok is, mint az Amerikai pszicho. Míves irodalmi hatásvadászatnak ott van az Iskola a határon, megint egy könyv, amit nem elég egyszer elolvasni. Sokféleképpen lehet az író valóság-hiteles. Ettől múlnak olyan nehezen az olvasás közben szerzett sebek.

Mint ahogy hosszú évekig lüktetett bennem például a Bűn és bűnhődés mélyén lüktető iszonyat, a lelkifurdalás ijesztően könyörtelen állapotrajza, ami aztán még teljesebbé vált a Feljegyzések az egérlyukból olvasta után – ha egy szerző elfog magának, néhány könyvig biztosan nem ereszt. Leginkább akkor szabadulok, amikor felépül bennem a stílus, amikor meztelenedik a szerző – már nem tesz magáévá, már látom az írói szándékot a sorok mögött, már ebből a látványból formálódik a könyvi vízió, nem magából a szövegből. Ilyenkor elköszönünk.

Persze nemcsak sebezni képes a „szép” irodalom – gyógyítani is. A mai napig szeretem magam köré csavarni Lázár Ervin boldogságos szövegsálait, Fekete István örökkön jót akaró kedvességeit, a jól mesélt mesét, ha a nép „névtelenje” ötölte ki, ha meseíró. Minden igazán erős mesének volt valaha kiötlője, a népmese titulus csak annyit tesz: nem tudjuk a nevét. Persze annyit is: alakulhatott, változhatott a mese, a mesélők variálhatták, formálhatták a mesét – milyen érdekes, hogy sokáig senki se kiáltott plágiumot, Shakespeare minden meséje mások meséje volt, mert nem az volt a fontos, mit, hanem az, ahogyan mesélte őket. Ez szép, nem? És irodalom.

És nagyon szeretem a verseket. Érdekes ez, a verset automatikusan ebbe a kalapba pakoljuk – holott létezik a bök, az alkalmi, a pajzán; mondjuk tény, alig akad költő, aki csak a könnyed műfajt műveli – és e védőbeszédbe beleszőve szinte szentségtörésként hathat, ha leírom: Pilinszky mellett merészelem sokra becsülni Romhányi-rímhányót. Valahol a vers „asszociációs mezőin” van a titkos zug, ahol a legjobban érzem magam. Talán azért, mert itt szorul a legkevésbé magyarázatra ha újratestesül a képek felépülése közben a mítosz.

Mert azért a legjobban ez izgat: a mítosz. Az a furcsán szabad, és szabadsága ellenére koherens állapot, amikor a kategóriák: klasszicizmus, romantika, realizmus, posztmodern, szóval a rengeteg jól összeszegelt irodalmi fiókra aggatott címke értelmét veszti.

Írtam, a valósággal épülő viszony határoz – az a mérhetetlen írói következetesség, amely a megírás állapotában nem gondol az olvasóval. Nem véletlen, hogy utókorként a leggyakrabban marginalitásokat tekintünk klasszikusnak – a Nyugat időszaka például valójában Herczeg Ferenc és írói körének „időszaka” volt. Ezért merem leírni: a kortárs szépirodalom egyik fő ismérve számomra, hogy a művek leggyakrabban irodalmi „vadhajtások”. A „nemesített” irodalom általában az epigonoké, akik azt hiszik, egy modor felvétele tartalmakat teremt. De erről már a következőkben essék szó, jöjjön a

Védőbeszéd a szórakoztató irodalom mellett.

Mert annyira nem nagy baj, ha az író figyelembe veszi az olvasót. Mondjuk, ha tiszteli. Ha úgy ír, hogy azt a szöveget építi, amit olvasóként maga is szeretne olvasni. Nem olyan nagy baj, ha valaki nem újít, ha nem kutat formát a szóhoz, hanem belakva az ismerős irodalmi tájakat és birtokba véve a mesterségbeli tudást, élvezhető szövegeket alkot. A legtöbb „szórakoztató író” maga is fanatikus olvasó, és ez sokat elárul a lelki alkatáról.

Szokták mondani, hogy a szórakoztató irodalom fő ismérve a zsáner. Az erős műfajiság, amin belül az olvasmány persze lehet meglepő, tartalmazhat erős fűszereket, egyedi látásmódot, saját világlátást, stílust. Amíg az író csak tágít a zsáner határain, de nem lép át rajta, addig a szépen vállalt műfajiság boldog biztonságában lebeg az alkotás. Manapság Dennis Lehane vagy Neil Gaiman így feszegeti a maga zsánere határait, az egyik a klasszikus krimiét, a másik az erős hagyományokkal bíró angol gótikus horrorét. Amikor például jóízű zsáner-kombók születnek, mint a skandináv szocio-krimi, előbb-utóbb létrejön egy új zsáner. Ha meggondoljuk, anno így „született” a thriller is, a kalandregény és a krimi „szerelemgyereke”. Van olyan zsáner, amely a történelmi körülmények szülte kényszerben adott esetben búvóhelye lett jó tollú íróknak – elég arra gondolni, milyen jót tett a sci-finek a mccarthyzmus, vagy a kelet-európai diktatúrák léte (másnak persze alig is tett jót…). Zavarban lennék, ha Bradbury-t, Dick-et, Zelazny-t vagy Vonnegutot, de akár Dan Simmonst kellene úgymond besorolnom, még jó, hogy van ez az ügyibe való kalap: a sci-fi, annyi mindenre ráhúzható…

Ráadásul zsáner-műfajok jönnek és mennek, a laza szövetű ál-történelmi regények, kémregények, „hidegháborúsdik” valaha fogytak olyan jól, mint ma egy emós tinivámpír-sorozat – van ami divatba jön, és van, ami kimegy a divatból. Merthogy a szórakoztató irodalom fő ismérve szerintem, hogy iparág. Úgy is működik: felméri a piacot, avagy piacot teremt, fogyaszthatóságot szondáz, rácuppan a trendre, és profitot sajtol belőle. Brandet épít. Aztán terméket vált, ha már nem gazdaságos az üzlet. Viszont a trendteremtő, zsáner-műfajalkotó könyvek szinte minden esetben figyelemre méltók. Hiába satnyult az idővel a saját epigonjává egy Stephen King például, az első néhány munkájában, és időnként később is eredeti. A zsáneren belül, de ez önmagában nem bűn. Mert hiába tűnik úgy, hogy csak egy igényt szolgál ki, valójában – ha néhány könyv erejéig is, de - tiszteli az olvasót.

És minden igazi vérsznob figyelmébe ajánlanám a tényt: semmivel sem „iparibb”, mint nem egy klasszikusunk. A sokat író emberek ritkán képesek minden munkájukban erős színvonalat tartani, a legjobb példa Balzac, vagy honunkban Jókai. Persze az egy másik időszak, máshol húzódtak a határok, mást jelentett a „ponyva”: olyan kalendáriumi „színvonalat” amihez talán csak a Júlia-regények „sekélye” mérhető. A nemzeti irodalmak ifjúkorával egyébként is megengedőbb az irodalomtörténet, a legmeztelenebb zsánereket is a szépirodalomba sorolva. És ez nem tévesztendő össze azzal a jelenséggel, amit már említettem: az epigonok siserehadának tobzódását egy irodalmi hagyatékon. Aki Jane Austent nem tekinti szépírónak, az csak az epigonjait olvasta. Szép hosszú ív, ott fityeg a végén a Fejős.

A legkevésbé besorolható „zsáneralkotás”, amikor egy amatőr nekiül. Tolkien nem volt „hivatásos író”, a regényét ma minden valamirevaló kiadó – olyan, amelyik „valamirevaló” írókat is kiad – elutasítaná. Egyszerűen hanyatt esnének a gondolattól is – itt van ez a könyv, iszonyú terjedelemmel, nincs egyensúlyban, az időkezelése egyszerre pocsék és túl merész, a hősök közül nem egy semmilyen jellemfejlődést nem mutat, a nők a háttérben „odakent” alig-alakok, csak az az egy nem, amelyik úgy viselkedik, mint egy pasi, de legfőképp: a főgonosz a maga valójában meg se jelenik. És a tetejébe itt van az író, különc nyelvészprofesszor (miért nem ír tudományos munkákat az ilyen…), eszében sincs hagyni, hogy szerkesszék, esze ágában sincs a kiadó kényére átírni a könyvet, és egyébként is: túl öreg. A piac értetlen: hogy a fenébe lett ez sikeres? Csak nem azért, mert – mellesleg – gyönyörű távlatokkal ékes, tág levegőjű, átélhető tündérmese?

A legerősebb érvem a szórakoztató irodalom mellett legvégül az, akinek elhittük „a detektívet, a cowboyt és a légiót” – a legerősebb érvem Rejtő Jenőnek hívják. Komikuma a nyilvánvaló szituációs játékokon túl az angyali naivitás és a keserű életismeret állandóan változó arányú koktéljából fakad; ahol a filléres kaland-ponyvai kötelező zsánerelemek egyszerre jelennek meg teljes komolysággal és önmaguk paródiájaként, ahol a szereplők legtöbb gesztusa valójában zsáner-provokálta hiteltelenség, ugyanakkor a nemhős hősök cselekvései elemeikre bontva minden esetben hiperrealistán hitelesek. Senki nem tudta ilyen gyönyörűen megragadni a valóság kétségtelen delíriumát „kaland-álomország” papírszagú tájain. Utolérhetetlenül egyedi, és sajnos lefordíthatatlan. És minden sorát olvastam.

Úristen! Mit szólna ehhez James Joyce!