Alice Munro: Mennyi boldogság!

Van az úgy, hogy az ember ül reggel munkába menet a buszon, előhalássza a táskájából a legújabb könyvét, belefog az olvasásába, és néhány oldal után valami iszonyatos dolog kezd körvonalazódni előtte – annyira, hogy legszívesebben becsukná a könyvet a tizenvalahanyadik oldalon, visszatenné a polcra, és azt mondaná: én ebből nem kérek. Aztán mégis tovább olvassa, mert az írónő már sokszor rabul ejtette, mert nem tud elszakadni a mágikus erővel bíró mondatoktól, és mert a végsőkig remél, hogy talán ezúttal kíméletesebb lesz a szerző.

Valami ilyesmi történt velem, amikor belefogtam Alice Munro legfrissebb novelláskötetének az olvasásába. Persze, számíthattam rá, hiszen Munro sosem a kíméletességéről volt híres, az egyik legjelentősebb kortárs novellistának tartott kanadai írónő összes eddig általam olvasott művében kegyetlenül pontosan és olykor bántó őszinteséggel ábrázolta az emberi természetet, mégis, a kötetindító novella csendes terrorja a meglepetés erejével hat.

Munro mindig is az élet természetes részeként írt a különböző őrületekről, tragédiákról, hétköznapi boldogtalanságokról – még a pozitívabb végkicsengésű darabjaiban is jelen volt az emberi lélek sötétebbik oldala. Azonban a dráma mellett azért legtöbbször szerepet kapott némi kiútkeresés, tapogatózás valami jobb, valami emberibb felé. Ebből a kötetből ez mintha hiányozna. Időskori novellák ezek, Munro hetvenkilenc éves volt a könyv megjelenésekor, talán ennek a számlájára írható, hogy valami hihetetlen rezignáltság árad az összes történetből. Mintha azt sugallná az író, hogy őt már semmi nem lepi meg, semmi nem izgatja fel – a világ olyan, amilyen, az emberek kegyetlenek, és ezen úgysem változtat semmi.

A szokásosnál több extrém élethelyzet, viselkedési forma kap itt szerepet, mintha ez is azt támasztaná alá, hogy egy olyan író kötetét tartjuk a kezünkben, aki már mindent látott, és már semmin sem csodálkozik. Valószínűleg az írónő korának tudható be az is, hogy míg az előző novelláskötetekben és egyetlen regényében, az Asszonyok, lányok életében az útkeresés volt a vezérmotívum, ezúttal a múlt feldolgozása, az elkövetett vétkekkel való szembenézés áll a középpontban. És a felismerés: hogy a végén mind egyedül maradunk a bűneinkkel és hibáinkkal.

És ne legyenek illúzióink, mindannyiunknak van mivel elszámolnunk – a kérdés csak az, hogy kinek, és hogyan. Nem csak a nyilvánvalóan bűnösök – gyilkosok, erőszaktevők – hanem a hétköznapi mulasztásokat elkövetők is kénytelenek szembenézni azzal, hogy minden tettüknek következménye van. Mint ahogy az áldozatoknak is szembe kell nézniük azzal, hogy meg tudnak-e birkózni az őket ért tragédiával, vagy sem. Munro tán abban a legkíméletlenebb, hogy elénk tárja, nem az igazságszolgáltatás, az egyház, a család, a társadalom, vagy ki tudja, miféle hatalom felé kell elsősorban elszámolnunk, hanem önmagunkkal. És ez a legnehezebb.

Furcsa módon a komor témaválasztás és a kilátástalanság ellenére mintha ezek a novellák valamivel könnyebben olvashatók lennének, mint az előzőek. Míg némelyik korábbi kötet olyan tömény volt, hogy a novellákat csak egyenként, hosszas szünetekkel lehetett olvasni, ezúttal a szöveg minden eddiginél gördülékenyebb, olvasmányosabb. Meglep a mélységes szomorúság és a könnyed stílus ellentéte – és elgondolkodtat, hogy vajon szándékos-e.

Ismét remek novellákat olvashatunk, és a végére kapunk egy meglepetést is. Az utolsó, címadó történet némileg kilóg a sorból, a Munrotól megszokottaktól erősen elütő nosztalgikus hangvételű portré az orosz matematikus-írónő Szofja Kovalevszkajáról mintha tisztelgés lenne a nagy orosz novellisták előtt, és bár látszólag nem illik a kötetbe, és az eddig olvasott életműbe sem, felveti a kérdést, hogy hány hangon tud még írni Munro, és mit olvashatunk még tőle?

Kiadó: Park

Fordította: Mesterházi Mónika