Úgy
látszik, divatja van a Nobel-díjasoknak, másképp nehezen értem, miért
kezdett két kiadó is a díjazott írók munkáinak kiadásába – bár a
Palatinus más utakon jár, mint a vetélytárs, hiszen nem a híres művek
által árnyékba szorított, ismeretlenebb műveket nyomja újra a különböző
szerzőktől, hanem az életművek megkerülhetetlen elemeit. Így került
Pirandello egyik legfontosabb munkája, a Mattia Pascal két élete
is újrakiadásra e sorozatban. E regény méltán a pirandellói életmű
egyik legelismertebb darabja – ha hajlandók vagyunk kedélyes-lassú
ritmusához igazodva olvasni, a mai napig igen szórakoztató; s ha netán
tudunk is valamit a tárgyalt időszakról, maradandó élményben lehet
részünk. Mert ebben a regényben már teljes fegyverzetével áll elénk a
nagy olasz: nem kevés iróniával fűszerezett, illúzióitól fosztottsága
ellenére is finom, inkább sejtető, mint kimondó nyelvezetű
stílus-tanulmány a könyv, egy korszaknak nemcsak szereplőiben, jellemző
kisúri-kispolgári figuráiban, de stílusában is emléket állít.
Holott
a maga korában igen korszerű volt, friss volt a főhős belső
monológjaiból fűzött, a folyamatosan önmagát: gondolatait, tépelődéseit,
kételyeit és kényszerképzeteit fókuszban tartó szöveg-folyam. Ahol a
párbeszédek, de a történet egészének vezetése, a cselekményi „események”
is másodlagosak a hős „belső történéseihez” képest – még ha a
címszereplő minden lépését ezek a körülmények határozzák is meg, ha
sorsa folyvást mások cselekvéseinek tengelyén fordul is. Mattia Pascal
magától nem akarná ezt a „két életet”, az ölébe pottyanó lehetőséggel
él, amikor új identitást farigcsál magának. Hogy aztán az „új én” épp a
kitalált volta által álljon tehetetlenül a társadalommal szemben, épp a
„képzeletből formáltsága” okán kiszolgáltatva a papírokkal igazolható
identitások beteg valóságának. Adriano Meis, a kitalált identitás hiába
létezik egyre több ember szemében, a „társadalom szemében” nem létező –
és ha valóságát képtelen igazolni, nem tudja megvédeni magát.
De
legfőképp nem menekülhet önmagától. Azok a késztetések élnek Adriano
Meisben is, amelyeknek Mattia Pascal is áldozatul esett. Hiába látszik
másnak a világ szemében, tehetetlenségeiben, tétovázásaiban,
gyávaságaiban ugyanaz az élhetetlen alak marad, aki volt. Ettől persze
még lehet nagyon szeretni, épp az esendősége teszi szerethetővé.
Pirandello remekül „adja el” hősét nekünk, hiszen kinek ne fogalmazódott
volna meg a fejében nehezebb életszakaszokban a „bárcsak másvalaki
lehetnék” menekülésvágya? Lehet szeretni ezt a „nem-hős hőst”, mivel az
író is szereti – olyan feloldással ajándékozva meg a sorsba bogozódó
ifjút, amely a regényből szervesen következik, kellően ironikus és
szellemes.
Persze
a regény keretes szerkezete, hogy maga a hős meséli el „különösen
tanulságos és rendkívüli” életét, sok izgulni valót nem hagy nekünk,
teljesen más mese-módokhoz szoktatott olvasóknak. Hogy mást ne mondjak:
Mattia Pascal épp csak érintett kettős apasága, laza ecsettel odakent
házassága, viszonya anyósával manapság oldal-százakat követelne az
írótól, pontosabban száz-oldalakon át való részletes kifejtést
követelnénk mi, az olvasók - követelnénk a „sztorit”. Erre
kondicionálnak bennünket, a stílus „szemérmes szemlesütése” ma nemhogy
nem követelmény, de szinte akadálya lenne a megjelenésnek – ez egy
sokkal meztelenebb kor. Holott példaszerű, milyen mérnöki pontossággal
építi fel a regény szerkezetét az író, hogyan teremt egyensúlyt az
életszakaszok kifejtésében – nagyon sok kortársunknak lenne mit tanulni
tőle.
Pirandello
igazán ott van elemében, ahol megteremti a maga pitiáner
„gonosz-menazsériáját”. Az anyós, de legfőképp Terenzio Papiano alakja a
legélesebb vonalakkal rajzolt, a legplasztikusabb. Az író a maga
határait a spiritiszta szeánszok kacagtató pillanatainak leírásakor
feszegeti a leginkább – a leghazugabb pillanataikban tárva fel a
legpontosabban szereplői viszonyait. Ebben a könyvben központi szerepet
játszik a hazugság, és igazából nem is csoda, hogy a küzdelmeket az
ilyen Terenzio Papiano-k nyerik a Mattia Pascalokkal szemben, mert bár
hősünk egy egész életet kényszerül hazudni, a régóta mások nyakán élő
„konspirátorok” jóval komplexebb, állandó készenlétet követelő
hazugság-világában mégiscsak ő az amatőr.
„Az
élet telítve lévén többé-kevésbé arcátlanul merész képtelenséggel,
megengedheti magának, hogy lemondjon az ostoba „valószínűség”-ről,
amelynek a művészet vak engedelmességet fogadott”. Luigi Pirandello a
legképtelenebb ötleteiben is a valódit írta – ha a képzelet játékát is,
de a valóság fűszer-ízeivel. Kár lenne elfelejtenünk.
Kiadó: Palatinus
Fordította: Déry Tibor
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése