A csodálatos Waverley-kert
 a lehető legjobbkor talált rám. Sokáig teljesen elsiklottam felette, 
ugyan sokan írtak róla, és a legtöbb olvasónak tetszett is, nekem 
valahogy kimaradt – most már úgy hiszem, nem véletlenül. Vannak könyvek,
 amik mintha tartogatnák magukat a legmegfelelőbb pillanatra, hogy 
aztán, mint a Waverley-kert almái, egyszer csak az ember lábai elé 
pottyanjanak, és valami csodaszéppel ajándékozzák meg.
Az
 elmúlt hetekben-hónapokban kicsit túlfeszítettem a húrt, nagyon 
összesűrűsödött körülöttem minden – munka, könyves munkák, problémák, 
hétköznapi kis válságok. Az állandó fáradtság és gondterheltség 
közepette ráadásul valahogy úgy alakult, hogy gyors egymásutánban több 
„nehéz” könyvet is olvastam, azt pedig szerintem minden könyvmoly tudja 
hogy amikor az emberre épp ráborulni készül a világ, akkor érfelvágós 
könyvet olvasni – hát nem egy életbiztosítás. Aztán jött a 
Waverley-kert, és egy csapásra elvarázsolt.
Olyan
 volt most nekem ez a könyv, mint valami illatos gyógynövényekből 
készült balzsam, amivel a lelkemet kenegettem – kikapcsolt, 
megnyugtatott, elrepített egy olyan világba, ahol mágikus almafák 
dobálják az ember elé gyümölcseiket, ahol a loncbortól látunk a 
sötétben, az illatos muskátlibor pedig felidézi a szép emlékeket és 
segít tisztán látni. Mit nem adtam volna néhány Claire által kreált 
mágikus ételért! A könyv legnagyobb erőssége a hangulata, egyszerre 
bájos, misztikus és érzéki, szerintem nincs olvasó, aki ne látná maga 
előtt a mágikus kertet, amikor olvassa, és nagyon realistának és 
földhözragadtnak kell lenni ahhoz, hogy valaki ne vágyódjon oda.
Pedig a történet tipikusan az, amire azt mondjuk, semmi extra. Engem egy az egyben az Átkozott boszorkákra
 emlékeztetett (a filmre, a könyvet nem olvastam). Az álmos, poros, 
önmagába forduló déli kisvárosban, Bascomban élnek a Waverley-k. A 
család minden nőtagjának van valami különleges képessége, hétköznapi 
boszorkányok ők – nem varázsolnak látványosan, nem vetnek kártyát és nem
 repkednek seprűn, de mindenki tudja, hogy vannak rejtett képességeik. 
Claire, a Waverley-ház és a kert tulajdonosa 
partiszerviz-vállalkozásában kamatoztatja tudását, ehető virágokból 
készült ínyencségeinek senki nem tud ellenállni – ha azt akarjuk, hogy a
 partink emlékezetes maradjon, vagy épp romantikus vacsorán akarjuk 
visszahódítani kedvesünket, Claire-t kell hívni. Nagynénje, Evanelle 
ajándékokat osztogat – nem tudja, miért, de ha rátör a kényszer, akkor 
az éjszaka közepén is megy, és ha kell, öngyújtót, ha kell, ágyneműt, ha
 kell, ötcentest ad annak, akihez vezeti az út. S aki kap valamit 
Evanelle-től, az tudja, hogy hamarosan szüksége is lesz rá.
Egy
 nap Claire és az álmos kisváros életét is megbolygatja a fiatalabb 
Waverley-lány, Sidney érkezése. Nővérével ellentétben Sidney mindig is 
menekült a képességei elől, nem akarta elfogadni a Waverley-k örökségét,
 rettegett attól, hogy „furcsának” találják, épp ezért hagyta maga 
mögött fiatalon a várost, a családját, a múltját. Hogy aztán annak 
rendje és módja szerint, amikor bajba kerül, kislánya, Bay társaságában 
hazatérjen. A két nővér lassú közeledése és egymásra találása közepette 
Sidney is kibontakoztatja saját képességeit, és megtanul újra 
beilleszkedni a városba.
Mindeközben
 egy szomszédba költöző bohém festő azzal próbálkozik, hogy kicsalogassa
 a magányosan élő, kertjébe zárkózó Claire-t a csigaházából, a város 
gazdag és előkelő családjai nem nézik jó szemmel Sidney hazatértét, 
kapcsolatok kerülnek válságba és találnak egymásra mások. Igazi 
kisvárosi történet, romantikával, intrikával, jellegzetes családokkal, 
melyeknek egytől egyig megvan a saját kattantságuk. Szeretem az ilyen 
behatárolt kis közösségekben játszódó történeteket, ahol mindenki ismer 
mindenkit, mindenki kicsit furcsa, és mindenkinek megvan a véleménye a 
másik furcsaságáról, bár ha ilyen helyen élnék, valószínűleg megőrülnék…
Nem
 a történettel fog meg a könyv, nem is a szereplőivel, bár találunk 
néhány jól eltalált alakot, ám a legtöbben kicsit azért sablonosak, a 
fordulatok pedig kiszámíthatóak – mégis, az a báj, kedvesség, 
visszafogott mágia, amivel Sarah Addison Allen ír, elvarázsol. Igazi kikapcsolódás, néhány
 óra, amikor kiszakadhatunk saját rohanó, problémákkal teli világunkból –
 bizonyos szempontból a legtöbbet adja, amit egy szórakoztató könyv 
adhat. Ráadásul még bennem, a természettől alapból idegenkedő, 
megveszekedett városlakóban is felmerült, hogy ezt a könyvet egy árnyas 
kertben kéne olvasni – gyümölcsfákkal körülvéve, virágot szedve, 
koszorút fonva. Noha idáig nem merészkedtem, az erkélyre azért kiültem 
vele, és a muskátlis ládáktól körülvéve merültem el a Waverley-kertben.
Kiadó: Könyvmolyképző
Fordította: Szakál Gertrúd
Korábbi kommentek:

Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése