A bambuszgyűjtő öregember meséi

Kellemesen meghökkentem, de aggódtam is, amikor végre a kezembe kaparintottam ezt a könyvet - a fapadoskönyv.hu ugyanis A bambuszgyűjtő öregember meséi-t miniatűr könyv formájában adta ki. Remélhetőleg sorozat formálódik a szemünk előtt ilyen minikönyvekből – a hátlapon található szellemes „Bonsai books” elnevezés ezt sejteti. Valaha egész szubkultúrája volt e parányi, igényesen nyomott könyvek gyűjtésének, s szerintem új megjelenésre éhes gyűjtők ma is figyelik hasonló kiadványokra vadászva a könyvpiacot. Az aggodalom viszont a viszonylag egyszerű kivitelű, ragasztott papírkötés láttán fogott el - nyilván a költségek miatt esett erre a választás –, de mint kiderült, különösebb deformálódás nélkül élte túl a többszöri átlapozást, tehát ez is bőven vállalható kompromisszum.

A Taketori monogatari, A bambuszgyűjtő öregember meséi a japán folklór legrégebben lejegyzett elemeinek egyike – a mi fogalmaink szerint akár népmesének is tekinthetnénk. A kutatások szerint az önálló japán írásbeliség megszületésével szinte egy időben jegyezték le először a 794-1185 közötti, Heinan-kori időszakban. A monogatari műfaj a legkorábbi japán epikai forma, gazdagságát jól mutatja, hogy több alfaja van - e könyvet például denki-monogatarinak tekintik a történet fantasztikus elemei miatt. A magyar olvasók találkozhattak már a műfaj egyik legemblematikusabb képviselőjével: a hazánkban többször kiadott Gendzsi regénye is monogatari.

Érdekes világ ez, a szájhagyomány útján terjedő, korai japán „népi fantasztikumé”, annak ellenére, hogy teljes képet nem alkothatunk róla, sajnos viszonylag kevés kézirat élte túl az évszázadokat. Különböző lajstromokból tudjuk, hogy jóval több történetet írtak le akkoriban, mint amennyi ránk maradt. Földrengések, tűzvészek, szökőár – az elragadott életeken túl a korai japán kultúra számos kincse is elpusztult a természeti katasztrófák, avagy a belviszályok, háborúk ember gyújtotta tüzei következtében. Annál inkább meg kell hát becsülni mindazt, ami ránk maradt, mert egy mentalitás emlékei, amelyek a mai japán gondolkodást is segítenek jobban megérteni.

A bambuszgyűjtő öregember egy nap az egyik bambuszban parányi leánygyermeket talált, hazavitte, felnevelte, s mivel tündöklő szépségű hajadonná serdült, felnőttkorba lépve a Najotake no Kaguja-hime (a „Kecses bambusz tündöklő hercegnője”) nevet kapta. Szépségének hamar híre kelt, sorakoztak is az öregember kapujában a kérők, de Kaguja-hime látni se akarta őket. A legkitartóbb öt magas méltóságot betöltő kérőt viszont így mégsem utasíthatta el. Kaguja-hime próbát ajánlott hát e férfiaknak, mindegyiknek egy-egy feladatot szabva; azzal, hogy aki közülük elvégzi azt, elnyerheti a kezét.

Nem véletlenül hivatkoztam a népmesékre. Jelentős különbségekkel, de kirajzolódik az a szerkezetében hasonló mintázat e mesében is, ami a mi mesekincsünket is jellemzi – eszünkbe kell jusson a Világszép Nádszál Kisasszony, vagy a mi mesekincsünk hősei elé állított lehetetlen próbák: azok a népmesére jellemző történetvezető fogások, a rege fortélyai amik nemzettől függetlenül jellemzők a szájhagyomány minden mesélő által természetes jogon, saját száj-íz szerint formált történeteire. Sokan mesélhették a Taketori monogatari-t, hiszen apró változtatásokkal több változatban is ránk maradt. De a fogások, a mesélői fortélyok mindegyik változatot ugyanúgy jellemzik: ilyen finom mesélői „támasz”, ilyen fortély például a japán mesekultúrában, hogy minden meserész valójában egy-egy közmondás születésének „magyarázata”.

A legjelentősebb különbség a „boldogan-éltek-míg…” mesei fordulatának hiánya, hogy nincs „hepiendkényszer” a történet végén. Lehet bármilyen leleményes is bármelyik mesehős, vannak nála nagyobb erők és kényszerek. Nem teljesülhet be minden vágy azon a földön, amely fájdalmas rendszerességgel megvonaglik a rajta lakók lába alatt. Ha megértjük a mesébe rejtett bölcsességet, talán teljesebb képünk lesz arról is, hogyan képesek egy ilyen borzalmas természeti katasztrófa után a kortársaink ennyire gyakorlatias természetességgel talpra állni. Létezni Fukusima árnyékában, felépíteni újra az életet egy olyan csapás után, ami bennünket minden bizonnyal összeroskasztana.