Richelle Mead: Örök kötelék

Cseles írónő ez a Richelle Mead. Úgy csűri-csavarja a Vámpírakadémia sorozat szálait, hogy csak kapkodja a fejét az olvasó, és most, az ötödik rész után, amikor már csak egy kötet van hátra, annyi lehetséges út bontakozik ki a szereplők előtt, hogy még a legelvetemültebb rajongók is csak találgathatnak. Egy olyan műfajban, ahol a legtöbb regény sablonokból épül, és már az első oldalon tudni lehet, hogy kétezer oldal múlva ki kivel jön össze és hányan halnak meg az ő halhatatlan szerelmük kedvéért, ez már önmagában nagy teljesítmény.

Az pedig, hogy részről részre egyre jobb könyvet ír, még a szőrös szívű kritikusok szemében is elismerésre méltó kell legyen. A gyenge kezdés után a harmadik részre igazán jó kis sorozat lett a Vámpírakadémia, és az izgalmak csak fokozódnak, az ötödik, Örök kötelék című kötet pedig az eddigi legjobban összerakott történettel szolgál, szerencsére immáron üresjáratok nélkül, feszes tempóval, jó párbeszédekkel, maga mögött hagyva az eddigiekre azért itt-ott jellemző iskolás stílust. Ráadásul annyi történetszálat fog össze, és annyi újabb kérdést vet fel, hogy az olvasóban óhatatlanul felmerül a kérdés, miért is kell ezt befejezni a következő résszel?

Az előző részben Rose Hathaway, a robbanékony dampyr testőrtanonc egész Szibérián át tartó ámokfutása után sem tudta megölni volt tanárát és szerelmét, a strigává lett Dmitrijt. Visszatérve a Szent Vlagyimir Akadémiára Rose épp az érettségijére készül, miközben renegát terveket forgat a fejében: egy, az előző kötet végén elpöttyintett félinformáció nyomán ki akarja deríteni, valóban vissza lehet-e hozni egy strigát az élő halálból.

A vizsgák után Rose és Lissa maguk mögött hagyják az iskolát, és a királyi udvarba teszik át székhelyüket, ami kifejezetten jót tesz a könyvnek – az iskolás stílust és a tanárokkal szembeni örökös lázadást felváltja a főnemesi családok rivalizálása, a politika, a diplomáciai kavarások. Lissa, mint egy uralkodó család utolsó leszármazottja rögtön az események középpontjában találja magát, Rose pedig harcos természetének hála a királynő és az uralkodócsaládok kiemelt figyelmét „élvezi”. Hirtelen eltűnésük az udvarból sem maradhat észrevétlen – ám arról senkinek sem lehet fogalma, hogy mit forgatnak a fejükben.

Teljesen őrült módon a két lány Viktor Daskovnak, az első rész bebörtönzött főgonoszának kiszabadítását tervezi, így akarván elérni, hogy Viktor elvezesse őket testvéréhez, akiről az a hír járja, hogy az egyetlen a világon, aki valaha visszaváltoztatott egy strigát. Aki ismeri a sorozatot, annak nyilván nem lehet kétsége afelől, hogy sikerül-e Rose-nak betörnie a morák legszigorúbban őrzött börtönébe, és megszöktetni egy kiemelten őrzött foglyot, mint ahogy afelől sem lehet kétségünk, hogy a terveibe egy ponton végzetes hiba csúszik. Az, hogy végül sikerül-e visszaváltoztatni egy strigát (akiről nyilván mindenki sejti, kicsoda), vagy sem, és hogy kinek, maradjon a könyv titka – érdemes elolvasni.

Volt egy határozottan érdekes és előremutató vonulata a sorozatnak – az, ahogy a harmadik részt befejezte az írónő, egyszerre volt gonosz és zseniális húzás, és ha abban a szellemben folytatja, a legjobb ifjúsági fantasy sorozatok közé lőhette volna a Vámpírakadémiát. De nem tette – bárhogy próbálom szépíteni, visszaesésként élem meg, hogy a szerelmi szál arra kanyarodott, amerre, és hogy nagyon úgy fest, valamilyen formában mégis csak rózsaszín véget kapunk. Ami viszont nagyon tetszett, az a királyi udvar ábrázolása, és a politikai csatározások. Egyre többet tudunk meg erről a világról, egyre több szereplő kap játékteret, különösen izgalmas, hogy olyan, korábbi kötetekből megismert mellékszereplők térnek vissza, akik anno eltörpültek a Rose-Lissa páros mellett, pedig jóval érdekesebbek náluk.

A kötet befejezésétől megint csak leeshet az állunk, váratlan, izgalmas, igazságtalan, ahogy azt kell – az egyetlen, ami gyengíti a hatást, hogy az előző részek fényében úgyis tudjuk, hogy Rose ebből a galibából is ki fog mászni. Különben nem lehetne elvarrni azt a rengeteg szálat, amiknek ő áll a középpontjában – és amik valószínűleg nagyobb szerepet kapnak majd a befejező kötetben, mint a mora társadalom életében bekövetkező változások, pedig lehet, hogy utóbbiak izgalmasabbak lennének.

Kiadó: Agave
Fordította: Farkas Veronika