Nem
 tudom, érti-e valaki a magyarországi filmforgalmazás logikáját, én 
biztosan nem. Teljesen kiszámíthatatlan, hogy mi kerül nálunk 
moziforgalmazásba, és mi nem. Az 500 nap nyár például annak 
ellenére elkerülte a filmszínházakat, hogy mindössze 7 millió dolláros 
minimál-költségvetése ellenére szép hasznot hozott az amerikai mozikban,
 elég jól fogadta a kritika, és két Golden Globe-jelölést is kapott. 
Valószínűleg a forgalmazó úgy gondolhatta, egy csendes, kedves, 
elmélyülős, boldog-szomorú romantikus vígjáték nem találna utat a hazai 
nézőkhöz. Pedig dehogynem! Ez a film messze túlszárnyalja az átlag 
hollywoodi romantikus vígjátékok színvonalát, és mentes minden, a 
műfajra jellemző klisétől.
Ahogy
 az elején a narrátor leszögezi, ez nem egy szerelmesfilm. A tök átlagos
 Tom és a szintén tök átlagos Summer összejönnek, elvannak egy darabig, 
majd a lány kiadja a fiú útját, aki ebbe annak rendje és módja szerint 
majd’ belehal. Itt kezdődik a film, valamikor a háromszázadik nap 
tájékán, hogy aztán folyamatosan ugrálva az időben párhuzamosan lássuk a
 románc kialakulását és Tom szakítás utáni agóniáját.
Fura
 dolog ez az időben ugrálás – mivel tudjuk, hogy a kapcsolat csúnya 
véget ér, az első naptól kezdve keressük a jeleket, akárcsak Tom, 
próbáljuk kideríteni, hogy mi és miért romlott el, de hamar ráébredünk, 
hogy ez tévút. Itt nem romlott el semmi, minden úgy volt jó, ahogy volt,
 csak épp addig tartott, ameddig. Tom, a javíthatatlan romantikus az 
első nap halálosan beleszeret Summerbe, és benne látja álmai asszonyát –
 amikor az ilyenkor szokásos bénázás után összejönnek, a fiú még 
rajzfilmfigurákkal is táncra perdül örömében. Pedig Summer már az elején
 közli, hogy nem hisz a szerelemben, még annyira sem a házasságban, ő 
csak élni akar bele a világba – Tomra sem úgy tekint, mint álmai 
pasijára, csak mint egy kalandra.
Van
 ilyen, hogy két ember összejön, aztán egy idő után mennek tovább. Nehéz
 megbékélni vele, és még nehezebb jól kezelni – pláne mert valaki mindig
 többet akar, s természetszerűen sérül. A legtöbben átesünk néhány 
csalódáson, hosszabb-rövidebb kapcsolatokon, mire megtaláljuk az igazit,
 és jöhet a kertvárosi családi idill. Épp azért olyan erős és szívhez 
szóló ez a film, mert mindannyiunkkal történt már valami hasonló – 
hittük már azt valakiről, hogy ő az igazi, pedig nem, vagy épp fordítva.
 Azért ezt általában túl lehet élni, és a film végére Tom is túléli – 
ami már önmagában egyfajta fricska az összes filmes klisének, mert nem, 
nem kell mindig belehalni a csalódásba.
Általában
 egyébként fordítva van, legalábbis a filmekben – a nő az, aki 
ragaszkodik az ásó-kapa-nagyharang forgatókönyvhöz, meg a habos fehér 
ruhához, míg a tapló férfi hagyja faképnél, hogy inkább sörözzön a 
haverokkal. Az életben kicsit tán differenciáltabb a helyzet, bizony 
előfordul, hogy a férfi ragaszkodna jobban, de a nő nem akarja. Mégis, 
szinte szentségtörésnek tűnik, hogy filmen (ráadásul egy romkomban) a 
férfi nem alfahímként van ábrázolva, hanem esetlen, szenvedő, síró(!) 
szerelmesként. Jó néhány kritika a készítők szemére is hányta, hogy 
„feminizálták” Tomot – pedig ezerszer hitelesebb, mint übermacsó társai.
Amihez
 persze kell Joseph Gordon-Levitt, aki hallatlan természetességgel, ha 
kell, viccesen, ha kell, szenvedve, de mindig teljesen átélhetően 
játssza a szerepét. Esetlen kis hétköznapi figura, nincs benne semmi 
különös, ezért is érint meg jobban a története. Méltó társa Zooey 
Deschanel, aki úgy szép, hogy nem szép a klasszikus hollywoodi 
értelemben: lehetne a szomszéd lány, csak egy picivel kattantabb az 
átlagnál, de amikor kiadja Tom útját, akkor épp oly kegyetlen és gonosz,
 amilyenek mindannyian vagyunk néha a mindennapokban.
Az
 ide-oda ugráló időkezelés, a számláló, ami mutatja, épp hányadik napnál
 tartunk és a frappáns narráció mellett a film erőssége a különböző 
filmes betétek, animációk, vagy a már említett musicalbetét alkalmazása.
 A romkom-klasszikusokat idéző jelenetek a szenvedő Tom beteges 
fantáziájának képeivel fergetegesek, ahogy az osztott képernyő is az 
„elképzelt/valóságos” jelenetpárral. És akkor még nem is beszéltem az 
eddigi legviccesebb filmes „ajánlásról” az elején. Nem tartozik a 
„világmegváltó” filmek közé, olyan kis csendes, szelíd, szerethető, jól 
összerakott darab – egyszerűen jó nézni.

Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése