500 nap nyár

Nem tudom, érti-e valaki a magyarországi filmforgalmazás logikáját, én biztosan nem. Teljesen kiszámíthatatlan, hogy mi kerül nálunk moziforgalmazásba, és mi nem. Az 500 nap nyár például annak ellenére elkerülte a filmszínházakat, hogy mindössze 7 millió dolláros minimál-költségvetése ellenére szép hasznot hozott az amerikai mozikban, elég jól fogadta a kritika, és két Golden Globe-jelölést is kapott. Valószínűleg a forgalmazó úgy gondolhatta, egy csendes, kedves, elmélyülős, boldog-szomorú romantikus vígjáték nem találna utat a hazai nézőkhöz. Pedig dehogynem! Ez a film messze túlszárnyalja az átlag hollywoodi romantikus vígjátékok színvonalát, és mentes minden, a műfajra jellemző klisétől.

Ahogy az elején a narrátor leszögezi, ez nem egy szerelmesfilm. A tök átlagos Tom és a szintén tök átlagos Summer összejönnek, elvannak egy darabig, majd a lány kiadja a fiú útját, aki ebbe annak rendje és módja szerint majd’ belehal. Itt kezdődik a film, valamikor a háromszázadik nap tájékán, hogy aztán folyamatosan ugrálva az időben párhuzamosan lássuk a románc kialakulását és Tom szakítás utáni agóniáját.

Fura dolog ez az időben ugrálás – mivel tudjuk, hogy a kapcsolat csúnya véget ér, az első naptól kezdve keressük a jeleket, akárcsak Tom, próbáljuk kideríteni, hogy mi és miért romlott el, de hamar ráébredünk, hogy ez tévút. Itt nem romlott el semmi, minden úgy volt jó, ahogy volt, csak épp addig tartott, ameddig. Tom, a javíthatatlan romantikus az első nap halálosan beleszeret Summerbe, és benne látja álmai asszonyát – amikor az ilyenkor szokásos bénázás után összejönnek, a fiú még rajzfilmfigurákkal is táncra perdül örömében. Pedig Summer már az elején közli, hogy nem hisz a szerelemben, még annyira sem a házasságban, ő csak élni akar bele a világba – Tomra sem úgy tekint, mint álmai pasijára, csak mint egy kalandra.

Van ilyen, hogy két ember összejön, aztán egy idő után mennek tovább. Nehéz megbékélni vele, és még nehezebb jól kezelni – pláne mert valaki mindig többet akar, s természetszerűen sérül. A legtöbben átesünk néhány csalódáson, hosszabb-rövidebb kapcsolatokon, mire megtaláljuk az igazit, és jöhet a kertvárosi családi idill. Épp azért olyan erős és szívhez szóló ez a film, mert mindannyiunkkal történt már valami hasonló – hittük már azt valakiről, hogy ő az igazi, pedig nem, vagy épp fordítva. Azért ezt általában túl lehet élni, és a film végére Tom is túléli – ami már önmagában egyfajta fricska az összes filmes klisének, mert nem, nem kell mindig belehalni a csalódásba.

Általában egyébként fordítva van, legalábbis a filmekben – a nő az, aki ragaszkodik az ásó-kapa-nagyharang forgatókönyvhöz, meg a habos fehér ruhához, míg a tapló férfi hagyja faképnél, hogy inkább sörözzön a haverokkal. Az életben kicsit tán differenciáltabb a helyzet, bizony előfordul, hogy a férfi ragaszkodna jobban, de a nő nem akarja. Mégis, szinte szentségtörésnek tűnik, hogy filmen (ráadásul egy romkomban) a férfi nem alfahímként van ábrázolva, hanem esetlen, szenvedő, síró(!) szerelmesként. Jó néhány kritika a készítők szemére is hányta, hogy „feminizálták” Tomot – pedig ezerszer hitelesebb, mint übermacsó társai.

Amihez persze kell Joseph Gordon-Levitt, aki hallatlan természetességgel, ha kell, viccesen, ha kell, szenvedve, de mindig teljesen átélhetően játssza a szerepét. Esetlen kis hétköznapi figura, nincs benne semmi különös, ezért is érint meg jobban a története. Méltó társa Zooey Deschanel, aki úgy szép, hogy nem szép a klasszikus hollywoodi értelemben: lehetne a szomszéd lány, csak egy picivel kattantabb az átlagnál, de amikor kiadja Tom útját, akkor épp oly kegyetlen és gonosz, amilyenek mindannyian vagyunk néha a mindennapokban.

Az ide-oda ugráló időkezelés, a számláló, ami mutatja, épp hányadik napnál tartunk és a frappáns narráció mellett a film erőssége a különböző filmes betétek, animációk, vagy a már említett musicalbetét alkalmazása. A romkom-klasszikusokat idéző jelenetek a szenvedő Tom beteges fantáziájának képeivel fergetegesek, ahogy az osztott képernyő is az „elképzelt/valóságos” jelenetpárral. És akkor még nem is beszéltem az eddigi legviccesebb filmes „ajánlásról” az elején. Nem tartozik a „világmegváltó” filmek közé, olyan kis csendes, szelíd, szerethető, jól összerakott darab – egyszerűen jó nézni.