Éjféli mesék - Bárka Színház

Az Éjféli mesék kuriózum, a rendező és a színészek által közös munkával létrehozott reflexió E. T. A. Hoffmann életművére -  játék a könyvekbe rejtett gondolatokkal, szereplők játéka a könyvek szereplőivel, egyszeri összegyúrása annak a szózuhatagnak, amit a zaklatott sorsú, önmagát elsősorban zeneszerzőként, és csak mellékesen íróként aposztrofáló bíró-hivatalnok papírra álmodott kettős, olykor „hármas” élete folyamán. Vlad Troickij játékra hívta a Bárka társulatát, a színészek által fontosnak vélt szövegrészletekből, improvizatív úton formálódott az előadás – született meg ez az egyszeri, elénk tárt Hoffmann-olvasat.

Mintha a parodisztikus hercegi udvaron át egyetlen kaotikus gyerekfejbe látnánk, a takaró alatt, a meghitt, mégis borzongató sötétben: álom előtt rémeket fantáziáló kultúránk gyerekkorának zavaros fejébe, ahol jelen van ketrecébe zárva a tudás, a lelkiismeret, a hatalomvágy, az ösztön ugyanúgy, mint a szeretetvágy, a naivitás, a nemiség, de az irigység, a kiábrándultság, a cinizmus, vagy a harag is – mintha a szereplők E. T. A. Hoffmann egy-egy fontos írói szólamának hús-vér imitációi lennének, egymással folyamatos, meddő vitában, egymást szeretve vagy gyűlölve, irigyelve és másolva, akár bedobva a képzeletbeli törölközőt egy eldönthetetlen, fájdalmas, kultúra-gyermekkori belső vitában, mindenki mindvégig a színpadon, ahogy bennünk is folyamatosan nyitva áll minden cselekvési, megszólalási, érzeti lehetőség.

A folyamatos színi jelenlét gyilkos követelmény: a beszéd által fókuszba került szereplők „hátterében” izgő-mozgó, olvasgató, dohányzó, táncikáló, egymásba habarodó, vagy épp egymással huzakodó „élőképi” színpadi létezés nem ad igazi pihenőt egyik színésznek sem, a néhol túlságosan is vonszolódó, számtalanszor fékezett előadástempó ellenére is kegyetlenül sokat dolgozik benne mindenki – egyszerűen kénytelen kegyetlenül sokat dolgozni benne, mivel mindenki örökké „látszik”; mivel valaki mindig „kommentálja” a beszélőt a testbeszédével, vagy épp a mozdulatlanságával, mivel folyamatos a szereplők közti interakció.

Ennek az egymásra-hatásnak ritmusosan visszatérő elemei a közösen előadott dalbetétek is, a zene, a dalok nem egyszer tolakszanak a figyelmi fókuszba; bár a folyamatosság-érzetét is leginkább a zenei kíséret teremti a mozaik-szerűen, apró, sokszor egymásból nemigen következő epizódokból összegyúrt színi „patchworknak”. Az egyik legötlettelibb színi húzás ez a hol ellenpontozó, hol kísérő, néhol főszereplő, néhol a történteket értelmező zene-jelenlét. Remekül ágyaz a néhol zseniálisan koreografált együttmozgásoknak – a mintakövetés marionetté torzító gesztusainak érzékeny feltárása, vagy az „esküvő” előtti visszajátszás, látványba oda-vissza tekerés videó-kori morbid pillanatai például lenyűgözőek.

De az előadás nem áll össze egésszé mégsem – szerintem azért, mert Hoffmann túlságosan ismeretlen ehhez. Az asszociációs kiegészítősdi posztmodern nézői feladatának azért jobban meg kéne ágyazni, egy ennyire evidencián kívül szorult életmű erre sok tekintetben alkalmatlan. Elhiszem, hogy ennek a Kafka-elődnek is vannak embléma-erejű mondatai, hallom is őket időnként a színpadról, de mindez túlságosan távoli marad, a kifeszített asszociációs háló lyukain könnyedén kipottyan a néző, és az a baj, hogy ez a kihullás-érzet tudatosul is – az „érzem, de nem pontosan értem, hogy most mit is akartok” zavaró nézői érzete kialakulásával elfolyósítja a befogadást.

Persze maga a Hoffmann-i szövegvilág is szétfolyik – ez az egész meghökkentő párbeszédekkel és monológokkal terhes, önmagával viaskodó, a környezet, a külvilág eseményeit, a körülötte alakuló kulturális közeget, de akár a saját olvasóira való hatásait sokszor egyszerűen figyelmen kívül hagyó, valójában eléggé „irodalmiatlan” kísérleti irodalom, Murrostul, Kreislerestül, Homokemberestül. A kortársak számára a korban szokatlan abszurd valóság-olvasat újdonságereje tette izgalmassá – a mai kíváncsiak számára viszont túlságosan „korban ragadt”, nehézkes, körülményes. Nemigen olvassák itthon, emlékszem például a Murr kandúr életszemlélete újrakiadásának nyögvenyelős eladásaira: nálunk a műveltségnek nem kötelező eleme Hoffmann – félő, hogy az előadás így kulcsfontos ponton „üresbe fut”, hogy kevesekben ébreszt maga a téma kíváncsiságot.

E légkörben a legnehezebb a dolga a színésznek – immár láttam azt is, hogyan viseli el ez a társulat a befogadói értetlenség légkörét. A rengeteg munkával közösen létrehozott darab iránti érdeklődés elfonnyadásának lehetőségét. Egy társulat ereje akkor látszik, amikor kevés nézőnek kell élve-boncolódni, és ezen a vizsgán a Bárkalakók szelíd természetességgel mennek át: rajtuk – a hozzáállásukon, a személyes színészi hitelükön - nem múlik az előadás sikere.

Mi marad ezek után? A sugallt asszociációs tartalmak „sötétben ragadásával” a közösen megalkotott, improvizációkból, saját-értelmezésekből összegyúrt játék kellene elvigye önmagát önmaga hátán, és ugyan látszik koncepció, kifutás, van hova érkezni a darabbal – férjhez adják a végzet menyasszonyát – de az odavezető epizódok túlságosan egyenetlen „ívet” húznak, nem egységesülnek, nem alakulnak „történetté”. Az értelmezés túlságosan tágra nyitott szabadsága így eszi meg a mondanivalót – és ez rendezői felelősség.  Megértem Vlad Troickij érveit arról, hogy mennyire kevés a fél-tucat hét egy koncepció megágyazásához – de ha ahhoz kevés, hogy egy rendezői látomást átvegyenek a színészek, hogy élettel töltsenek meg egy adott keretet, mennyire nem elég ahhoz a sokkal munkásabb alkotói folyamathoz, ahol maga a látomás, a darabot átható koncepció, s végül maga a darab is létrejön? Mennyire lehet elég ez az idő, ha magát a darabot is ez alatt kell „megírni”?

Aki szereti az abszurd, a kísérletező színházak feszült, nézőtől is sok munkát követelő légkörét, az ne hagyja ki ezt az előadást. Nagyon nyitottnak kell lenni ehhez, és az se árt, ha nézője akár a befogadás kísérlete után előveszi és lapozgatja kicsit a könyveket – Hoffmann gúnyba áztatott egykori rend-kori szabadságszövegeit.