Botticellitől Tizianóig - Az itáliai festészet két évszázadának remekművei

Töredelmesen bevallom, hogy sosem szerettem igazán a reneszánsz festészetet. Nagyjából minden ismeretemet erről a korszakról a gimis művészettörténet órákon szereztem, amiket őszintén szólva halálra untam. Szerintem nincs ember, akiben azok az órák bárminemű érdeklődést kelthettek volna. Amikor pedig már önszántamból kezdtem el a festészet iránt érdeklődni, sokkal jobban izgattak a modern festők, az expresszionizmus, nekem a festészet az Dali, Picasso, Frida Kahlo és kicsit későbbi rátalálásom Mucha és Klimt képeire. A „klassszikusok” megmaradtak az uncsi gimis tananyag részének, amiből, köszönöm, nem kértem. Eddig.

A Szépművészeti Múzeumtól már megszokhattuk, hogy rendkívül gazdag és igényes kiállításokat szervez. A Botticellitől Tizianóig kiállítás kapcsán is repkednek a számok, 130 kép, közel 80 művész, 200 milliárd forintos biztosítási összeg, és a legnagyobb szenzáció, Leonardo Hölgy hermelinnel című festménye. Azt nyilván nem tudom, és nem is akarnám megítélni, hogy művészettörténeti szempontból ez a kiállítás milyen, és mivel sajnos nem járok minden nap a Louvre-ban, a Pradoban vagy a Metropolitan Múzeumban, azt sem tudom megítélni, mennyire nagy durranások ezek a képek, amiket idevarázsoltak nekünk. Csak azt tudom leírni, hogy egy olyan totál laikus, a festészethez abszolút nem értő, és a reneszánszot abszolút nem ismerő embernek, amilyen én vagyok, mekkora élményt jelent. Óriásit!

Ami a legjobban tetszett benne, az, hogy nagyon jól reprezentálja, mekkora változáson is ment át  festészet a XV-XVI. századi Itáliában. Tanulságos, gyönyörű, és kicsit megrendítő is volt látni, hogy a kora reneszánsz szinte élettelen, túlstilizált, a mennyei szépségeszmény jegyében minden életszerűséget nélkülöző képeitől kezdve hogyan jutott el a festészet addig, hogy a portrék szinte lelépjenek a vászonról, hogy a tekintet érzések széles skáláját fejezze ki, hogy egy Krisztus ábrázolás valóban magán hordozza a szenvedést, és egy egyszerű férfiportré láttán elkezdjek azon gondolkodni, hogy mi járhatott a modell fejében.

Természetesen badarság lenne azt állítani, hogy a korai reneszánsz képei közt nincsenek gyönyörű művek, de épp ez, a makulátlan szépségre való törekvés teszi számomra túl tökéletessé, túl tisztává például Raffaello műveit, és épp ezért dobogtatja meg a szívem a jó érzékkel a kiállítás középpontjába helyezett Leonardo-kép, a Hölgy hermelinnel, ahol először láttam élő, lélegző figurát a képmás mögött. Ez aztán a kiállítás második részének fő vonalát adó Tiziano munkásságában csúcsosodik ki, aki a portréfestészetet olyan szintre emelte, ami aztán évszázadokig meghatározó volt.

Ami számomra még nagyon érdekes volt, az a művészeti anatómia megjelenése a festészetben. Manapság teljesen természetesnek vesszük, hogy mindenki, aki festészetre adja a fejét, tud arányos alakokat rajzolni, aki meg nagyon modern akar lenni, az direkt felborítja őket, de ahhoz mondjuk látni kell ezeket a műveket így egymás mellé rakva, hogy tudjuk, milyen óriási dolog volt akkoriban, hogy az aránytalan emberalakok után eljutottak az anatómiailag is tökéletes emberábrázolásig. Ez például olyan dolog, amit nyugodtan megtaníthattak volna a gimiben, azért a tankönyvben is egymás mellé vannak rakva ezek a képek…

Azt nem mondom, hogy eztán a reneszánsz festészet elkötelezett rajongója leszek, de tényleg hatalmas élmény volt a kiállítás. Az bebizonyosodott, hogy a reneszánsz egyáltalán nem unalmas, sőt, nagyon is érdekes, csak jól kell nézni. Mindenkit csak biztatni tudok, hogy az utolsó napokban még menjen el, és akármilyen nagy a tömeg, nézze meg, mert megéri!