Stieg Larsson: A tetovált lány

Az idős milliárdos, Henrik Vanger immár negyven éve minden egyes születésnapján egy különleges bekeretezett virágot kap egy ismeretlen feladótól. Ugyanolyat, mint amilyet tizenéves unokahúga ajándékozott neki éveken át. Csakhogy a lány negyven éve nyomtalanul eltűnt, s az idős férfit azóta sem hagyja nyugodni a kérdés, hogy mi történt az imádott Harriettel. Amikor már minden nyomozás kudarcot vallott, és körülötte mindenki elfeledte a történteket, felbérel egy oknyomozó újságírót, hogy még egyszer, utoljára járjon utána a történetnek.

Mikael Blomkvist épp elvesztett egy sajtópert Svédország egyik leggazdagabb gyárosa ellen, amivel szakmailag hitelét vesztette, újságját, a Millenniumot pedig a csőd szélére juttatta. Bár nem lelkesedik az ajánlatért, hogy egy negyven éve történt esemény után nyomozzon, és nem hiszi, hogy bármilyen új nyomra bukkanna, tudja, a legjobb amit tehet magával, az, hogy száműzi magát az újságírás területéről, így hát elfogadja a megszállott öregember ajánlatát.

Persze mielőtt betekintést nyújt neki családja legbizalmasabb titkaiba, és a nyomozást leplezendő megbízza egy nagyívű családregény megírásával, Henrik Vanger lenyomoztatja az újságírót. Egy magánnyomozó iroda fiatal munkatársa, Lisbeth Salander áll rá az ügyre, és felkelti a figyelmét valami, ami új megvilágításba helyezi a sajtópert, Mikael személyét, és saját nyomozásra indítja a nőt.

Ők hárman a főszereplői A tetovált lánynak, Stieg Larsson politikai felhangokkal teli, társadalomkritikus krimijének. A három szál külön-külön is megérne egy-egy regényt, azonban ahogy Larsson összefésüli őket, és egymásba bonyolítja a szálakat, az zseniális. Blomkvist nyomozása Harriet Vanger eltűnése után adná a történet gerincét, de meg kell mondjam, nekem éppen ez a krimiszál volt a legkevésbé érdekes. Hogy mi történt Harriettel, azt szerintem nem nehéz kitalálni, ami igazán meglepő tud lenni, az, hogy ki és miként volt okozója a történteknek. A nyomozás eredményénél sokkal érdekesebb volt számomra az út, ahogy odáig elérkeztünk.

Blomkvist a családregény megírásának idejére maga mögött hagyja stockholmi életét, és beköltözik az oroszlán fészkébe, a Vanger család birtokára, Hedestadtba. A szétágazó iparmágnás család számtalan titkot rejteget, tagjai közt bőven találunk őrülteket, idős nácikat, korrupt politikusokat és gátlástalan üzletembereket is. Mind egytől egyig nagyon jól megrajzolt karakterek, Larsson nem dolgozik papírmasé mellékszereplőkkel. És persze mindannyian gyanúsak. Az eldugott kisváros nyugodt, vidékies élete és az intrikákkal teli família egyszerre szippantja be az újságírót. Kimondva-kimondatlanul mindenki sejti, miért van ott, miért faggatózik a múltról, és mindenkinek megvan a saját elképzelése a történtekről. De senki egy percig sem hiszi, hogy Mikael Blomkvist valóban talál bármi nyomot, ami új irányt adhatna a történetnek. Talán őt lepi meg a legjobban, amikor mégis.

Lisbeth Salander, aki addig csak távoli mellékszereplője volt a történetnek, ekkor kapcsolódik be Mikael nyomozásába. Lisbeth-nek is megvannak a maga titkai, többszörösen sérült, terhelt személyiség, nem is kicsit szociopata, viszont nagyon jó kutató és zseniális hacker. Amiben Mikaelt visszatartja az újságírói etika, azt Lisbeth gátlástalanul meglépi, és hamarosan személyes ügyévé válik a nyomozás. Általában Lisbeth Salandert tekintik a regény igazi főszereplőjének, ő a tetovált lány, a legtöbb olvasónak ő lett a kedvence, én viszont nem szerettem annyira. Hozzám közelebb férkőzött Blomkvist a maga tűnődő, néhol elesett, apró részletekben előrehaladó módján, mint az úthengertermészetű Salander.

Érdekes vonása a könyvnek, hogy bár nagyon jól kidolgozott szereplői vannak, a legtöbbjüket jó újságíróhoz méltón becsülettel körülírja, kevesen maradnak homályban, igazán senki nem tud közel férkőzni hozzánk. Larssonból mintha hiányozna az a fajta írói attitűd, hogy szimpi karaktereket fessen, hogy az olvasók szeressék őket. Inkább karcosan-realistán mutatja be a szereplőit, azok hétköznapi kis piszkálódásaival, áskálódásaival, hisztijeivel. Mikael, Lisbeth, Henrik Vanger, Erika Berger, az összes Vanger rokon, mind megkapják a magukét. És mire a könyv végére érünk, mindannyian elkövetnek olyan dolgokat, amik miatt megkérdőjelezhtővé válik a viselkedésük. Az egyik átveri a másikat, és valójában semmit sem ad abból, amit ígért, a másik elhallgatja az információkat a nyilvánosság elől, a harmadik meg… nos, ez a legérdekesebbb. Vajon ha másként dönt, másként alakulnak az események?

Azt írtam, nem a krimiszálat tartom a legfontosabbnak a könyvben. Sokkal fontosabb szerintem az a nagyon összetett, nagyon jól körülírt társadalomkritika, amit Larsson megfogalmaz. Sokszor pufogtatott frázis, hogy lerántja a leplet a Svédországról kialakult idilli képről, de szerintem nem kell ahhoz oda menni, hogy az ember szembesüljön mindazzal a borzalommal, amit a regény ábrázol. Játszódhatna bárhol a világon. A lappangó idegengyűlölet, fasizmus, a nőkkel szembeni erőszak, a szadizmus éppúgy ott van a világ minden szegletében, mint a korrupció, a gazdasági machinációk. Nem szokványos témák egy alapvetően populáris regényben, de Larssonnak sikerült úgy belefűznie mindezt a történetébe, hogy nem vált tőle nehézkessé, olvashatatlanná.

Szeretem az ilyen könyveket, amik a könnyed fogyaszthatóság felszíne alatt nagyon is mély mondanivalóval rendelkeznek, igazi agytornára hívják az olvasót, elgondolkodtatnak. Régen nagyon sok ehhez hasonló társadalomkritikát, politikai, gazdasági, történelmi témájú könyvet olvastam, aztán ezt jól elnyomtam, és beszippantott a szépirodalom. Most ez a könyv felélesztette a régi lelkesedésem a kicsit komolyabb témák iránt. Kíváncsian várom, mit tesz hozzá mindehhez a két folytatásban.

Korábbi kommentek: