Nick Hornby: Betoncsók

Nick Hornby új regényére annak ellenére vetettem rá magam a könyvtárban, hogy nem igazán keltette fel az érdeklődésem a történet. Őszintén szólva, inkább kicsit elriasztott, amikor olvastam, hogy a Betoncsók főszereplője egy tizenhat éves fiú. Huszonéves nőként úgy gondoltam, mi sem áll távolabb tőlem, mint egy idióta kamaszfiú vergődése. Mégis adtam neki egy esélyt, Hornby ugyanis ritkán okozott csalódást.

A Betoncsók története rém egyszerű, arról szól, mihez kezd magával egy tizenhat éves srác, amikor kiderül, hogy élete első barátnője babát vár. Sam tök átlagos londoni srác, iskolába jár, lóg a haverokkal, éjjel-nappal deszkázik, szobája pedig valóságos Tony Hawk-szentély. És, mint minden tizenhat évesnek, nem keveset jár az agya a szexen. Összejön Alicia-val, akivel különösebben nem szerelmesek egymásba, csak épp úgy hozta a véletlen, megtörténik, aminek történnie kell, aztán épp, amikor már szakítanának, kiderül, hogy a lány terhes. És meg akarja tartani a gyereket.

Az egész lehetne egy elrettentő tanmese arról, hogy látjátok, gyerekek, milyen könnyű egy perc alatt elcseszni az életeteket, de Hornby elég intelligens ahhoz, hogy megmutassa, mit lehet kihozni egy ilyen, valóban eléggé elrontott helyzetből. Mert nem az az egyetlen forgatókönyv, hogy gyorsan fel kell nőni, össze kell házasodni, kulimunkát kell vállalni, és életed végéig keseregni, hogy mennyire elcseszted. Lehet másképp is. Csak mire erre a „másképp”-re rátalálnak a tizenéves szülők, addig meg kell vívni számos csatát elsősorban a saját szüleikkel, aztán az iskolával, a társadalmi előítéletekkel.

Sam története azért is pikáns, mert saját anyja is tizenhat évesen szülte őt, aztán hozzáment az apjához, évekig rossz házasságban élt, nem tanult tovább, és érthető módon folyton attól próbálja óvni fiát, hogy elkövesse ugyanazt a hibát, mint ő. Sam úgy nő fel, hogy a legnagyobb kiszúrás, amit saját magával elkövethet, ha túl fiatalon lesz apa. Furcsa mód amikor kritikussá válik a helyzet, épp Sam anyja lesz az, aki nem engedi fiát idő előtt „felnőni” és betagozódni, hanem ragaszkodik ahhoz, hogy Sam otthon lakjon, leérettségizzen, főiskolára menjen.

Ezzel szemben Alicia középosztálybeli szülei a klasszikus „elcseszett út” felé terelgetnék a gyerekeket, ők nem látnak más kiutat, mint az együttélést, munkavállalást, beletörődést abba, hogy kudarcot vallottak. Hornby-nál még nem olvastam ilyen kritikát az angol társadalomban meglévő osztálykülönbségekkel kapcsolatban. Alicia társadalmilag és neveltetését illetően is fölötte áll Samnek, és ezt a lány szülei soha nem felejtik el kihangsúlyozni, az „alacsonyabbról jött” fiút hibáztatva a történtekért, mégis, krízishelyzetben egyértelmű, hogy Sam csóróbb, tanulatlanabb anyja az, aki képes felülkerekedni a történteken, és értelmesen viselkedni.

Nagyon jó könyv ez, és azt hiszem, nagyon fontos is, mindenki, aki így-úgy-amúgy érintett volt már ebben a témában, tudja, hogy mekkora társadalmi előítéletekkel kell szembenézniük a tinédzser szülőknek, hogy milyen kényszerpályákat kell bejárniuk, hogy milyen nehéz normális gyereket nevelni és normális életet élni, ha a társadalom rásüti egy tizenéves gyerekre, hogy kész, fiam, elcseszted, vége az életednek.

Az, hogy Hornby mindezt úgy adja elő, hogy azt bármely korosztály szívesen olvassa, csak hab a tortán. Soha nem volt túlságosan cizellált stílusa, de ez a könyv még a többinél is hétköznapibb, lazább stílusú, tényleg úgy képes szólni a tizenévesekhez, ahogy a tizenévesek beszélhetnek. És nagyon jól elkapja ezt a kamaszkori rajongás-izét, amikor az ember a szobája falán lévő bálványnak meséli el ügyes-bajos dolgait, és várja tőle a megoldást. A bálvány - esetünkben Tony Hawk - pedig segít. Hol egy életrajzból vett idézettel, hol a jövőbe röpítéssel álmunkban, hol csak azzal, hogy hallgat.

Hornby nagy erénye és azt hiszem, részben ez teszi őt annyira népszerűvé világszerte, hogy teljesen hétköznapi, mindenkit érintő témákról ír, valami olyan természetességgel, szeretettel, közvetlenséggel, ami igazából ritka. Vannak nála jobb írók, de kevesen vannak, akik hozzá hasonló nyíltsággal, mindenféle művészkedés, pátosz, erőltetés nélkül tudnak jó könyveket írni az élet leghétköznapibb kérdéseiről.

Korábbi kommentek: