Itt
ül a monitor mellett az a majd’ háromezer oldalra rúgó töméntelen
mennyiségű betű, három téglavaskos kötetben, az általam már bejárt út a
George R. R. Martin-birodalomból. Aminek első kötetéről, a Trónok harcáról
már okoskodtam kicsit – hát amolyan bölcsész-módra (aki egyébként nem
vagyok), kultúrába-párhuzamokba rakosgatva magamnak és nektek ezt az
írói bravúrt. Hát most hadd jöjjön elő belőlem a paraszt: ez egyszerűen
beszarás!
Hogy
valaki ennyire kíméletlenül „realista” marad a fantasy-kereten belül,
na, ilyet még nem tapasztaltam! Mocsok egy dolog a háború, és ha egy
birodalomban úgy teremnek a királyok, mint a gyom az elhanyagolt
kertben, ha a nagybetűs HATALMI JÁTSZMA diktál mindent, és mindenki
elindul vélt vagy valós sérelmeiért elégtételt venni a másikon, (vagy
csak nagyobb almába kíván harapni, mint eddig), főleg ha ébredeznek
észak jeges csontfehér rémei, akkor ott bizony vérbe és lángba borul
minden. A felégetett falvak menti csontcsupasz fákon varjaktépte holtak
bokáznak, a maradékot elhajtják rabként, szolgaként szolgálni a vészt.
„Jó” meg „rossz” elveszett értelmű szavak, mindenkinek vér tapad a
kezéhez, kinek több, kinek kevesebb.
„Realizmust”
írtam mert ez a szó áll legközelebb szerintem az írói attitűdhöz.
Holott az események ilyetén ábrázolása épp nem történelmi realizmus. A
valóságos középkori „háborúsdi” századokon át sokkal inkább az urak
dolga volt. A római légiók kontra barbár hadak olykor százezres
tömegeinek összecsapásai után néhány száz évvel, például a százéves
háború alatt egy ezerfős lovagi sereg (kísérettel együtt!) már igen
komoly haderőnek számított. Ha e sereg keresztülvonult a vidéken, persze
felélte azt, de a szomszéd falvakba már csak a vonulásuk híre jutott
el. (Gondold el – összesen egy gyorsvonatnyi ember vagy mondjuk egy
metrónyi Fradi-drukker… leélhettél úgy egy egész életet,
„szomszédutcabeli”, hogy nem jutott ki az efféle jóból...) Ráadásul a
hadakozók sokkal jobban „vigyáztak” a jobbágyra, vagyontárgy volt
ugyanis, a reménybeli szétosztható zsákmány „beszélő része”. Véresen
keservesebb a puszta „középkorhű” ábrázolásnál Martin háborús közege, a
modernebb korok totális háborúinak rémségei töltik meg a regényoldalakat
középkorias köntösben, teremtve fojtó légkört, mocskolva mindent és
mindenkit. Olyannyira, hogy olvasás-szüneteim merengéseikor, például
forgalomszegény napokon munkába biciklizés közben ógva-mógva a
félbehagyott-frissen olvasott részleten, párhuzamnak soha nem egy másik
fantasy, vagy akár a Canterbury mesék ugrott be, hanem modern háborús
szövegek – a Meztelenek és holtaktól a Piszkos tizenkettőig ez meg az,
de a leggyakrabban a Kurázsi mama Brechttől.
A
fojtó légkör a háború átkával vert világé – amely kíméletlen a
szereplőkkel és az olvasóval. Mégsem lehet letenni a könyvet, talán
azért, mert egyszer sem válik lihegő írói „perverzióvá” a testnedvekben
tocsogás. Semmi öncél, csak valami elementáris írói következetesség a
szereplők cselekedeteinek elfurcsulásában, ahogy „történik velük” avagy
„csinálják” a háborús „létezést”. Nem számolom össze, hány szereplő él
és létezik a nagy konspirátoroktól a „királyokon és királynőkön” át a
számtalan „gyalogig” a történetben, de egyet se tudok mondani, akit ne
„hagyna” az író az események által alakulni, hogy egyenként és személyre
szabva „éljenek sorsot”a sorsfordító időkben.
Ennyi
szereplővel tonnányi háttér-munka lehet mögötte, és teljes ívű
koncepció. A cselekmény-vezetés barokkosan bonyolult, ráadásul rengeteg
előre- és visszautalás lakik benne. Az apró írói tréfáktól a jövőbe
mutató próféciákig Martin annyi réteget pakol egymásra, hogy olvasó
legyen a talpán, aki észreveszi mindet. És az előlegzett tartalomnál –
amit kattogó olvasó-aggyal gondoltam az első kötet alapján, hogy mi
jöhet még – mindig több érkezett, eddig a sorozat űberelte a maga
keltette várakozásokat. Három apró kiemelést teszek, igazolandó a
mondókám, mintegy jellemezve az írói „módszert”. (spoilerveszély!)
Itt
van mindjárt a Martin által teremtett vallási kultuszok sora. Az író
úgy adagol több erős, koncepciózus vallást kötetről kötetre, úgy tárja
fel, ráérősen illesztve a cselekményben a megfelelő helyre, hogy egy
pillanatig sem nyomja el vele a történetet. Catelyn Stark „virrasztása”
ott és akkor helyénvaló, ahol van, s miközben az író „megnyitja” nekünk a
szereplőt, félelmein és aggodalmain át, mintegy mellékesen egy igazán
részletes többistenhit is eszméletlen távlatokat kap, megvilágítást nyer
– a maga összetett módján. Ugyanígy „nyer testet” észak régi Isteneinek
kultusza többször, legutoljára Jon által, amikor végre újra találkozik a
farkasával. Minimális „magyarázat”, „szövegelés” a kultuszokról,
maximális cselekmény! Így épül fel egymás után minden vallás
„valóságérzete” az olvasóban, annyira helyénvalók, ha valahol szóba
kerülnek.
Más.
Hallatlanul gonosz dolog ennek a szakadatlan hányódásnak kitenni Arya
Starkot, de mennyi lehetőséget rejt! A kislány az egyik legmeggyötörtebb
háború-tükör a könyvben, de az egyik legmorbidabb írói tréfa is vele
kapcsolatos. Ugyanis miközben Harrenhallban, már Roose Bolton névtelen
cselédjeként „bújkál” és ismerkedik meg annak Frey-származék apródjával,
Elmarral, voltaképpen a saját „ígéretbeli” férjével beszél – azzal,
akinek az anyja, Catelyn ígérte, amikor megállapodott Walder Frey-jel az
átkelés feltételeiről. Ennek fényében olvasva a következő
párbeszédet...
„…Elmar egyedül üldögélt a lépcsőn.
- Mi a baj? – kérdezte Arya, amikor észrevette az arcán csillogó könnyeket.
-
A hercegnőm – szipogott a fiú. – Aenys azt mondja, megbecstelenítettek
bennünket. Madár érkezett az Ikrekből. Nemes atyám azt mondja, vagy
feleségül veszek valaki mást, vagy septon leszek.
Egy ostoba hercegnő – gondolta Arya – emiatt aztán nem érdemes sírni.
- Lehet, hogy a fivéreim meghaltak – közölte a fiúval bizalmasan.
Elmar megvető pillantást vetett rá.
- Kit érdekelnek egy szolga fivérei?
Arya alig állta meg, hogy meg ne üsse ezért a mondatért.
- Remélem, hogy a hercegnőd meghal! – vetette oda neki, és elszaladt, mielőtt a fiú elkaphatta volna.”
...azt éreztem, hogy az írója egy istenverte zseni. Hiszen Arya itt a saját fejére kér halált…
A
harmadik: Dany és az ő próféciái. A Porkastélyban történt epizód oly
mértékig tele van oda- meg visszautalásokkal, hogy nincs értelme párat
kiemelni belőle, nem idézem, mert oldalakat lehetne idemásolni. Viszont a
Kardok viharában ennek csak egy csekély hányada nyert értelmet – pedig
nyilván minden pillanatának jelentősége lesz. Várakozást kelt bennem a
továbbiakra, mintegy horogként akadtak a szellemi „bőrőm alá” ezek az
utalások – így nem ereszt el a sorozat. Többek közt ezért várom már
nagyon a Varjak lakomáját, amit azért többen cincáltak általam
renszeresen olvasott blogtársak. Ahogy olvastam, írónk még javában
dolgozik a többi epizódon – fenének olvasok kortárs regényfolyamot,
mondhatnám -, tehát ha a varjakon is túlleszünk, várhatunk évekig akár,
és csak imádkozhatunk, hogy meg ne haljon az író, amíg be nem fejezi
(mint pl. Robert Jordan, ugye…). Ezek után nem akarok jegyzetanyagból
bértollnok által ekecsölt végebefejezést olvasni!
Pici
kritikám azért van a végére. A Kardok viharában éreztem úgy először,
hogy vannak-lesznek szereplőink, akik tűzön-vizen át életben maradnak,
ha fenét eszik a fene, akkor is. Mintha kialakulófélben volna a nagy
csapat a végecsatához (csak fantáziálok! bocsi…), ahonnan már nemigen
hullik addig senki. Persze, az is lehet, hogy megint hagytam csőbe húzni
magam…
U.i.: Amadeának igaza volt. Martin tudja tartani a színvonalat. :)
Kiadó: Alexandra
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése