A csúf igazság
Ennél
tipikusabb romkomot nehezen lehetne kitalálni. A nő, aki kőkemény
karrieristának akar kinézni, élrevasalt kiskosztümben és szoros kontyba
tekert hajjal küldi a csípős megjegyzéseit a körülötte keringő pasik
felé, miközben otthon csak arra vár, hogy rátaláljon végre a jól fésült
mama kedvence, aki aztán romantikus csúcsokra repíti… És a férfi, aki
übermacsó farokkirály műsorvezetőként osztja az észt egy ZS kategóriás
beszélgetőshowban arról, hogy minden nő csak arra vágyik, hogy egy igazi
pasi ledöntse, és nem is jók másra… Naná, hogy a sors szeszélye egymás
mellé sodorja őket egy munka kapcsán, és persze mi ezen nagyon jól
szórakozunk.
Eredetiséget
nem is kell keresni benne, tele van újrahasznosított poénokkal,
ezerszer látott jelenetekkel, amitől mégis fogyaszthatóvá, mi több,
igencsak szórakoztatóvá válik, az a szókimondó humor, Butler folyamatos
káromkodásai és kocsmafilozófiája, és Heigl nyársat nyelt esetlensége.
Jó páros ők, gond nélkül csinálnak hülyét egymásból és magukból, működik
köztük az a híres kémia, ami nélkülözhetetlen egy romkomhoz. Az külön
öröm, hogy végre nem metroszexuális szépfiúkat látunk romantikus
izékben, hanem egy férfias mackót. Nekem ez jobban bejön. Catherine
Heiglnek pedig, annak ellenére, hogy szép és szőke, olyan kedves kis
szomszédlány feje van, hogy sokkal szimpatikusabb mint a szép szőke
színésznők nagy része. Igazi csajos romantikus vígjáték, lehet rajta
jókat nevetni, anélkül, hogy hülyének érezné magát tőle az ember.
Barátnős estékre kiváló!
Egyszerűen bonyolult
Nancy
Meyers előző két filmjét, a Minden végzet nehéz-t és a Holiday-t is
nagyon szerettem. Bár romantikus vígjátékokat rendez, egyáltalán nem
butyuta, sokkal több lélek és szellem van bennük, mint elsőre tűnik. Az
Egyszerűen bonyolult is illeszkedik ebbe a sorba, még ha ezt most nem is
éreztem annyira szívhezszólónak, mint a Holiday-t, sem annyira
sokatmondónak, mint a Minden végzet nehéz-t.
Szokatlan
alaphelyzetből indul a film, és ez adja később a legtöbb poén forrását.
Jane és Jake, a tíz éve elvált ötvenes pár egy görbe estén újra
összejönnek, és az öregedő, pocakos-totyakos volt férj rájön, hogy
mennyivel jobban érzi magát egykor hűtlenül otthagyott volt feleségével,
mint a jó húszassal fiatalabb, kirakatcica asszonykájával. Lopott
találkák, bújkálás a gyerekek elől, közben némi felesleges rinyálás
azon, hogy most akkor helyes-e a volt férjünk szeretőjének lenni, főleg
mivel közben a másik oldalról befigyel egy elvált építész is… Abszolút
kis semmiség a film, nincsenek igazi konfliktusok, tudjuk, hogy úgyis
minden probléma megoldódik, és mindenki boldog lesz így vagy úgy. Közben
viszont remekül szórakozunk, köszönhetően a pörgős párbeszédeknek, a
vicces helyzeteknek, és az anyós- és apósjelöltet rajtakapó,
kölyökkutyaképű vőjelölt bénázásának. Ez is olyan barátnőzős estékre
való könnyed szórakozás. És ha a film nem is bűvöl el mindenkit, két
óráig csorgathatjuk a nyálunkat Jane gyönyörű házikóján és elképesztően
jó pékségén, meg a vászonról szinte lecsorgó édességeken… Hmmm, mit nem
adnék én egy olyan pékségért!
Coco Chanel
Coco
Chanel minden kétséget kizáróan a huszadik század egyik legfontosabb
nőalakja volt. Nem csak új divatirányzatot teremtett, megszabadítva a
nőket a fűzőktől, a habcsókruháktól, a fodroktól, csipkéktől,
szekérderéknyi kalapoktól, hanem megalkotta a modern, öntudatos,
független nő alakját. Igazi feminista ikon, aki a semmiből teremtette
meg a világ egyik legnagyobb divatbirodalmát, soha nem ment férjhez,
kemény, maximalista, kiállhatatlan és kérhetetlen nőként irányította
saját életét. Ez a film pont nem erről a Coco Chanelről szól.
Mielőtt
világhírű tervezővé vált volna, Gabrielle Chanel szegény kis francia
árva volt, aki évekig hiába várta, hogy apja meglátogassa az árvaházban,
felnőve ócska kis bárokban illegette magát a színpadon, majd egy
élvhajhász, dúsgazdag, önkényúrként viselkedő, ám jószívű báró kitartott
szeretője lett. Azokról az évekről szól a film, amik megkeményítették
Coco-t és azzá a hírhedten kemény, érzelmek nélküli feministává tették,
akit csodál az utókor. Addig azonban megaláztatások és fájdalmak hosszú
során át vezetett az út. Az első, ami eszembe jutott a film kapcsán, az a
végtelen dac, amivel Coco az őt kinevető, háta mögött csúf kis szegény
békának tartó arisztokraták felé fordult. Az, hogy a huszadik század
legnagyobb jelentőségű változásai a divatban egy szegény kis francia
varrónő sértődéséből születtek. Nem volt pénze szép ruhákra, hát néhány
férfiöltönyből varrt magának megfelelő öltözetet. A többi pedig már
divattörténelem. A film pont ott ér véget, ahol a Chanel-életút igazán
érdekessé válik, nyilván ha nem is ugyanezen alkotóktól, de sokszor és
sokféleképpen látjuk majd a folytatást is. Mert Coco Chanel tényleg
olyan alak, aki elég érdekes ahhoz, hogy megtöltsön több életrajzi
filmet is. Kezdetnek ez nem volt rossz. Gyönyörűen fényképezett, könnyed
kis dráma egy remek főszereplővel egy dacos rút kiskacsáról, mielőtt
még kibontotta volna a szárnyait.
Hajrá boldogság!
Azt
hiszem, nincs ember, akit ne bűvölne el Poppy, az örök optimista
londoni tanítónő története. Mike Leigh filmjében egy mérsékelten
dekoratív, harmincas szingli csaj afféle angol Amelie-ként próbálja
megváltani a saját és környezete kis világát. Na nem globális problémák
megoldásáról van szó, hanem az általános rosszkedv, komolyság és
pesszimizmus elleni harcról. Poppy maga a megtestesült optimizmus.
Mindenkivel szóba elegyedik, mindenkit próbál felvidítani, sosem
keseredik el. Amikor ellopják a biciklijét, elhatározza, hogy megtanul
vezetni, mire összehozza a sors a világ talán leghülyébb
vezetésoktatójával. A nőgyűlölő, rasszista, megszállott oktató
módszeresen próbálja kikészíteni Poppy-t. Akárcsak húga, aki jólfésült
középosztálybeli életutat szán testvérkéjének, férjjel, gyerekkel,
lakáshitellel. A minta azonban elég kiábrándító, nem csoda, hogy Poppy
menekül a felnőtté válás elől, ha ez azt jelenti, hogy az ember csak
titokban, a házastársa háta mögött playstation-özhet.
Meg
kell mondjam, engem halálra idegesítenek az ilyen, az életet folyton
rózsaszín szemüvegen át látó, napról napra viháncolva szökdécselő
emberek, mint Poppy. Valószínűleg sikítva menekülnék előle, ha
összefutnék vele. Viszont filmen ez nagyon működik, amíg nézzük, olyan,
mintha teljesen kikapcsolnánk a csúnya, gonosz, szürke való világot, és
beszippantana minket egy szeretettel és optimizmussal teli hely.
Másrészről viszont a mód, ahogy bemutatja Poppy kis világát, nagyon is
realista. Nem Amelie cukormázas kis mesefaluját látjuk, hanem a
lepukkant londoni munkás- és alsó-középosztályt, hétköznapi angol nőket,
akik a legkevésbé sem hasonlítanak a mai szépségideálra, rém ronda,
csiricsáré, olykor kifejezetten trampli ruhákban, szétfolyt sminkkel,
másnaposan egy átbulizott éjszaka után. Ez adja szerintem a film igazi
erejét, hogy miközben Poppy teljesen hétköznapi, cseppet sem irigylésre
méltó életet él, mégis meg tudja őrizni gyermeki optimizmusát és örök
jókedvét. Hihetetlenül életigenlő film, csupa pozitív energia, lehet
belőle töltekezni.
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése