Szerencse, hogy kíváncsiak voltunk a Múzeum+ múlt csütörtöki rendezvényére,
hiszen az előtte-utána rendelkezésre álló időben megnézhettünk két
teljesen különböző karakterű, de a maga nemében helyénvaló kiállítást:
Fernando Botero képeit és szobrait, majd a bécsi szecesszió korai éveit
bemutató tárlatot.
Fernando Botero
Bíz
nem sok szeretet van abban, ahogyan a kolumbiai származású festő az
emberekre tekint! Ha a parafrázisait, ha a kolumbiai hétköznapok és
ünnepnapok képre csent pillanatait nézem, valahol a „megtalált művészi
önkifejezésmód”, a „test-tömeg ábrázolásának mikéntje” mögött nem lakik
empátia, annál több megvetés, keserű dac és undor. Ez a „kövérség”
minden vállalt paródiajellege mellett is a kifejezéstelen-kétségbeesett
arcokat jelenti, az üveges, olykor rémült tekinteteket emeli ki. Még a
kutyák is a legkiszolgáltatottabb pózokban ülnek a gazdik lábánál. A
püspök sehova révedő tekintettel ázik reverendástul a kádban: ebben a
„keresztelőben” egy deka megváltás sincs, mondhatni „nem látá a szamár
az úrnak angyalát”. A sokadalom-képeken a párok szeparált magánya ül ki
az arcokra, az intimebb képeken az ölelkezés üzletiesen buja – itt
mindenki egyedül van, a saját kövérségébe börtönözve. Az egyetlen
kifejezésteli arc az öngyilkosé; úgy látszik, csak a becsapódás előtti
pillanat rémülete és borzalma töri fel az értetlen bambaságot, a zuhanás
kétségtelensége teremt egyedül arckifejezést.
Viszont
a szobrok bumfordi tömegei egyszerűen bájosak. Kerekdedségük nemcsak
megnyugtató, a kövérségi sztereotípiák közül egyenesen az adakozó testi
gazdagság érzetét keltik. A szobrok kövérsége elégedett kövérség, olyan
tömeg, ami nem teher, hanem egyfajta mozdulatlan erő. A szobrok
simogatást követelnek, azt akarják, hogy közel kerüljünk hozzájuk, üdítő
jelenségként a képek falra szegezett kilátástalan kövérség-sivársága
után.
Ambivalens
anyag ez, amit még órákig bámulhattunk volna. Ha több időnk van,
szívesen éltem volna a szervezők által felkínált interaktív
lehetőséggel: hogy az elénk tárt klasszikusokat én is parafráljam a
magam módján, vagy komponáljak az adott képi elemekből, pálcikára
applikált figurákból „Botero-színházat” magamnak. Lehet, hogy vissza
kéne mennünk erre a kiállításra?
Gustav Klimt és a bécsi szecesszió
Nos,
ide biztosan vissza kell mennünk, mert a pódiumbeszélgetés utáni másfél
óra bizony nem volt elég. A Secession-csoport megalakulását és
működését bemutató kiállítás felért egy szemináriummal, informatív volt
és teljességre törekvő – kár, hogy Klimt nevére húzták rá a marketinget,
hiszen a kiállítás Klimtet ha nem is „nyomokban tartalmaz”, mint azt
írták róla egyhelyütt, de az a néhány kép soványka támogatás a név
kiemeléséhez. Főleg mivel a kiállítás másról szól: arról a mozgalomról,
aminek Klimt valóban emblematikus alakja, úgymond ő a király a
sakktáblán, de legalább ennyire fontos a többi „figura” a táblán. Akik
egyébként sem kapnak akkora figyelmet, mint amekkorát végül is
érdemelnének.
A
kiállítás tehát a mozgalomról, annak kialakulásáról, majd
polarizálódásáról szól, középpontban a mozgalom „eseményi
csúcspontjával”: a Beethoven-kiállítással. Remek anyag ez, tehát most
különösen fájó, hogy sokadszorra fut bele a múzeum ebbe a hibába:
felemás érzeteket kelt egy remek kiállítás kapcsán annak félresikerült
reklámozásával. Nekem személyes elégtétel egyébként, hogy ennyi vázlatot
láthattam Klimttől, hiszen az életmű meghatározó elemei maradtak
vázlatban, és a magam részéről hálás vagyok ezért – az izgat, hogyan
születik meg a k ép
– viszont kétségtelen az is, hogy még többet adhatott volna a kiállítás
egy ennyire áttekintő jelleg mellett is több Gustav Klimt-festménnyel.
Így
is órákat tölthettünk volna még a kiállítótérben, ha nem zárt volna a
múzeum. Teli lakott szemekkel mentünk haza, mert ha létezik olyan, hogy
szellemi táplálék, akkor ez a hármas program – két kiállítás közte egy
pódiumbeszélgetéssel – igazi lakoma volt a szemnek és a szívnek.
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése