Minden
alkalommal ha kinyitok egy könyvet, az első oldalon azt a nem
tolakodóan, de megragadó; szinte azonnal képiesülő felütést keresem,
amely első olvasmány-élményeimtől fogva a könyv valódi varázslata a
számomra. Azt várom, hogy csoda történjen, ne olvashassam első oldalától
kívülről és hidegen; minden alkalommal azt, hogy a könyv ne hagyja
magát: hogy ne úszhassam meg az oda-adást. Hát kérem, most megkaptam!
Már
az első oldalak alapoznak. Tiszta tekintetű ifjúi elindulás víziója
után érkezik egy mondattal az öngúnyba a szöveg, ahol aztán tartósan
berendezkedik. És megtartja a színvonalat a szerző, bírja iróniával. Az
elindulás utáni „megérkezések” rajza hol szikár-fegyelmezett, mint egy
sivatagi méhész, hol felszabadult, mint a túlóravégi kollegiális
gruppenszex a kistárgyalóban. Jó olvasni ezeket a nagy tisztaságfokú,
világos mondatokat, mert András László a nyelv mélységes tiszteletben
tartása mellett bűvésze a szónak, nyoma sincs nála a ma oly divatos
facsart-pongyola nyelvi játszódásnak. Sőt, cselekményi attrakciókra
sincs szüksége az érdeklődés fenntartásához: nincs sem akció, sem
perverziók, ez a szöveg jól elvan nélkülük.
Így
kísérhetjük nyomon a medvekutatót, aki szerelmes lesz Taurába, az
ezredes lányába, és a kedvéért megkísérel beilleszkedni (az egyedüllét
kvázi szabadsága után) a társadalomba. A szerelembe, valakivel, akinek
sokkal több meggyőződése van, mint neki. Célt lelni, ahogyan a szerelme
fogalmaz, elkezdeni egy pályafutást a hivatali ranglétra legalján, aztán
feljebb jutni, szinte himalájai hivatal-magaslatokra. Holott épp a hős
„céltalansága” az (pontosabban az hogy a szerelme éltetésének eszközei
ezek a „célok”), a tét-nélküliség, ami előre juttatja. A gyors karrier
feltétele az a laza lelki tartás, ami karrier-létrafokokat ugrat.
A
medvekutatóéhoz képest nagyon is valóságos, de cseppet sem valószínűbb
világ a Hivatalé – így a fülszöveg. A medvekutató világa a „Hivatalból
visszanézve” szinte népmesei, de csak szinte. Mert az írói valőr
valójában távolságtaró, filozofikus, nyelv-centrikus, szakmaian „hideg”
ott is; mondhatni minden, csak nem mesei. Aztán az állandó ön-pontosítás
visszatérő, fegyelmezett mondatai közé mélyen személyes tőmondatok
koppannak. Az idill idézőjeleződik: szinte észrevétlenül feláll egy
formás, teljesen egyedi világ, ami aztán parádés ellensúlya lesz, -
távlata és bírája egyszerre - a „beilleszkedési kísérlet” stációinak és a
Hivatal fanyar humorú rajzának. Kafka ad itt Bodor Ádámnak találkozót e
honnantól-hova mesében. A saját-fogalmak: a honnanszármazás, az
égtáj-pszichológusok, az időszentelés, de később a megbízhatóember is
valahol kimondatlan Zóna-érzetet épít, csak ez afféle fővárosi Zóna,
afféle államigazgatási, nem „valahol a Balkán-periférián” jellegű, mint
Bodoré.
Az
államigazgatási „Zóna”, ahova hősünk beilleszkedni kísérel. Pedig
tudhatná, nincs „közös világa” állampolgárnak a hivatalnokkal, főleg
medvekutatónak a hivatalnokkal. Egymás mellett élő „különvilágaink”
érintkezései valószínűtlenek – mert megfordítva a fülszöveg felvetését:
ha a „saját valóságoddá” teszed az államtitkár, tanácsadó, főelőadó,
ügyfélszolgálat szavak által körberajzolt világot, tehát sikeresen
illeszkedsz be: akárhogy kapálódzol ellene, „való-ízét” veszti nemhogy a
medvekutató, de az író, a költő, a színész, a kritikus szavak jelentése
– avagy legalábbis mind elsúlytalanodik. A sorolt fogalmak által jelölt
„dolgok” azonnal kikerülnek a „komolyan vehető dolgok” köréből.
Hallatlanul vicces innen nézni a medvekutató mivoltot, az önmagában
valószínűtlen, élhetetlenség-bizonyíték jellegű „szakmát” (ami ha
érdekes is, inkább az egzotikum szintjén az – s milyen nyelvi
stabilitás: ahol medvekutató van, ott „bennszülöttek” is vannak, az
egzotikum-érzet „kerete” is kiépül), a szakma valószínűtlenségi
együtthatója csak ugyanannyira, nem jobban mesei, mint a
freskórestaurátoré például az osztályvezető „társadalmi pozíciójának”
fényében. Ilyenek vagyunk és így gondolkodunk, és ez csak egyike a könyv
kapcsán felmerült „ilyenek vagyunk” jellegű érzeteknek – itt minden
kódolás és rejtjel felett rólunk van szó, szánalmas hiteinkről,
„valóságainkról”, tűpontosan és kíméletlenül.
Az
egyetlen kritikám: kár, hogy szöveg-kontextusba kerül a „magyar” szó.
Egyrészt annyira szépen formált fogalmi saját-világa van a szerzőnek,
ebből egyszerűen kiüt-kikönyököl a mi más fogalmakkal kerített, de
hasonló valószínűtlenségi fokon lélegző világunkba. Másrészt el is rakja
a szerzőt a mai lövészárok-környezetben, „oldalhoz köti” egyből, holott
a remek történet, a hatalom rajza oldal- és kurzusfüggetlen, a
legfontosabb mai látszat-purpárlénktól függetlenül kéne figyelmet
gerjesszen, hiszen épp erről a purpárléról szól; alapfogalmainkról: a
lecserélhető csavarokról és az örök gépezetről.
Ihletett
és gyönyörű lezárást álmodott nekünk András László a könyvhöz, lassan
kell olvasni, majdnem mint egy verset. Az utóbbi évek legmarkánsabb
magyar kortárs prózaszövege – kiáltanék fel, ha mind ismerném az utóbbi
évek (markáns avagy sem…) magyar prózaszövegeit. Mert ha tévedek, és
csak megüti az utóbbi évek szöveg-színvonalát, akkor szörnyű, mennyi
kincset „téliálmodtam” át!
Kiadó: Nyitott Könyvműhely
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése