Neil Gaiman: Tükör és füst

A Tükör és füst első kiadása meglehetősen furcsa karriert futott be – amikor megjelent, szép lassan kopott el a könyvesboltokból, hogy aztán elfogytával nehezen megszerezhető, kultikus tárggyá változzon, makacs antikváriumi vadászok ritka zsákmányává. Annak ellenére, hogy szerintem a szerző talán legegyenetlenebb munkája – mert ez a novelláskötet mintha hangpróbák szakadatlan sorozata lenne, írói valőrökkel való szándékos kísérletezés. Gaiman látszólag nemigen hagy rejtve semmit: a bevezetőben bemutatja nekünk a novellák keletkezés-történetét. Beavat minket az „álomban repülés” kulisszatitkaiba, de ez is csak írói maszka-játék, tükrökkel csinált csalás. Ha ártatlan is, mint a tréfa, hogy a kötet egyik legerősebb történetét is eldugja ide, ebbe a csalafinta bevezetőbe – valójában tükör ez a tükörben, csak végtelenbe nyíló tükröket mutat. No meg a tényt, hogy az író lusta ember, felkérésre ír, Karinthyval szólva múzsája a (túllépett) határidő.

Hangpróbák és írói valőrök – a Törékeny holmik, a későbbi novelláskötet kapcsán írtam anno: mintha Gaimannak nem lenne standard elbeszélői stílusa. Mintha direkt kísérletezne azzal, hogy a megfelelő formát találja meg a különböző történetekhez. Továbbcsavarva az ott leírtakat: mintha teljesen más „író-klón” írta volna a kötet nem egy mívesebb novelláját, például a Lovagkort, a maga szinte viktoriánus bájával, vagy az Ajándék angyali macska-meséjét - olyasvalaki aki talán már olvasott attól az „író-klóntól” aki inkább a klasszikus angolszász horror rémálom-nyelvén ír, jelesül a Trollban, vagy számomra a kötet csúcspontjának számító Hó, üveg, almák kifordított Grimm-meséjében. De alighanem mindkét Gaiman-klón csak hallott a harmadik „író-klónról”, akinek Az aranyhalas medence… vagy Az élet korai Moorcock-stílusban köszönhető. A sokféle valőrtől nem áll – nem is állhat - össze egységes egésszé a kötet, s nehéz is ezeket a hangütéseket egyformán szeretni – annak ellenére, hogy a hang próbálgatása közben azért a nívó meglehetősen egyenletes. Valami a legrövidebb történetekbe is belecsöppen abból a mítoszokkal való, azok törvényszerűségeit tiszteletben tartó játékból, ami szerintem az író varázsának igazi záloga.

Hiszen csak látszólag fordul ki a mese-logika – furcsulnak el az ismert mítoszok. Valójában inkább visszahelyeződik a valódi ember-alatti vagy feletti a maga jogaiba e megközelítés által, amely a legtöbbször ezen következetesség okán lesz embertelen. Hosszan ecseteltem ezt egyszer már, nem fejteném ki újra. Egy mondatba sűrítve: a mítoszi gonoszság nem ismeri az emberiességet, még pontosabban: nem ismeri el. Ami a legnyugtalanítóbb hatású a gaimani megközelítésben, az minden esetben ezen a mítoszi logikán nyugszik. S ami azt illeti, jobbára ez a mítoszgyökerűség építi fel a kötetbe fűzött verseket is – a szabadabb asszociációk versi terepén remekül érvényesülnek ezek az olykor félig-meddig odakent mitikus alapelemek.

Az első magyar kiadás kapcsán már morogtam az írói újrahasznosítás miatt; a történetek közül nem egyet képregényként olvastam először, s persze hogy bekerült e válogatásba olyan novella is, amelyik alig több, mint a képregény szinopszisa, a rajzolónak szánt utasítások és kívánságok nélkül. Az nem kérdés, hogy Gaiman számára a képregény az irodalommal azonos erejű kifejezés-forma, s ez nemcsak a Sandman okán jelenthető ki. Az apróbb történetek némelyike egyszerűen erősebb abban a közegben, mint így, novellaként. Persze ott van üdítő kivételnek rögvest a Miklós című százszavas, szösszenet-méretében több gondolkodni valóval, mint némelyik hosszabb elbeszélésben együttvéve. Megint a mítosz tükör-álarca – de ezt már eleget ragoztam.

A novelláskötet most az Agave gondozásában és új fordításban olvasható, nálam avatottabbak már firtatták az új fordítások minőségét – mivel nem olvasom a szerzőt eredeti nyelven, nemigen ítélhetem meg, az eredeti szöveghez viszonyítva melyik fordítás a hű. Azt viszont felmérhetem, melyik gördül jobban magyarul. Nos, az látszik, hogy az új kiadás fordításai könnyebben olvashatók fel - Komaváryval szólva kevésbé pedánsak. Ez gondolom nem baj. A versek egytől egyig határozottan jobban sikerültek, mint előzőleg. De (hogy kötözködjek is) például a Hó, tükör, almák egyszerűen jobban cseng, mint a Hó, üveg, alma. Durva lenne ennyi ember ekkora munkáját ilyen egyszerűen elintézni, de én már annak örültem, hogy ezen az egy eseten felül nem zavart, hogy nem a jelen kötet fordítói által magyarítva olvastam először ezt a gyűjteményt.

Kedves Kiadó! De most már aztán jöjjön végre az Amerikai Istenek!

Kiadó: Agave

Korábbi kommentek: