Ha A Szilmarilokról kérdeznek, először mindig A Gyűrűk Ura előszavának egy részlete jut az eszembe, ahol Tolkien a könyve keletkezéséről ír : „Nem
sokkal azután kezdtem hozzá (t.i. A Gyűrűk Urához), hogy A hobbit már
elkészült, de még mielőtt 1937-ben megjelent volna; ezt a folytatást
mégis abbahagytam, mert előbb az Óidők mitológiáját és legendáit akartam
kiegészíteni és rendbe tenni, miután már évek óta foglalkoztattak. Ezt
puszta kedvtelésből csináltam, hiszen nem látszott nagyon valószínűnek,
hogy másokat is érdekelhet a munkám – különösen, ha figyelembe vesszük,
hogy elsősorban nyelvészeti ihletésből fakadt: a tünde-nyelvek
„történetéhez” nélkülözhetetlen hátteret szerettem volna megrajzolni.
Miután azok, akiknek kikértem a tanácsát, a „nem nagyon valószínűt”
egybehangzóan „teljesen valószínűtlenre” módosították, visszatértem a
folytatáshoz…” Rejtetten ott ül a szövegben: már A hobbit is ezen mitológiák és legendák gyökérzetéből eredt; a maga lazább szövésű, mesei módján.
Hiszen
Tolkien legelőször fantázia-birodalma legendáit építette fel.
Mondhatni, minden műve a megírás folyamatában is mítosz-alapú – a
nyelvészeti alapok mellett. Előbb minden esetben a szereplők, a
helyszínek, a korszakok neveit „álmodta meg”, mintegy szótárt fabrikálva
a maga által megalkotott nyelven, még a történetmesélés gesztusa előtt.
Mindez konkrétan azt jelenti, hogy az általa jól ismert és sokra
becsült európai mítoszkincshez hasonlóan a nevek mintegy magukban
hordozzák az elnevezettel „történhetőt”. Tolkien nem sztori-vázlatokban
gondolkodott, neki a nevek „mesélték” a történetet, a szó szerint
„beszélő nevek”. Tágabban ez annyit jelent: a régi nyelvek szenvedélyes
szeretete magával hozta a régi nyelveken mesélt történetek logikájának
szeretetét is. Ez a mesei logika a mítoszé, s az ifjú Tolkien ugyanazzal
az angyali makacssággal finomította világa múlt-gyökérzetének mítoszi
alapjait, ahogyan idős korában is – s így maradt végül e végeláthatatlan
munka töredékes, befejezetlen: szövegvariációkkal sűrűn teleszórt,
hatalmas kézirat-halom a hagyatékban.
Amit
aztán többek segítségével Christopher Tolkien válogatott és öntött
formába; így jelent meg a válogatás Tolkien halála után: A szilmarilok címmel.
Megjelenése idején a hagyaték egy részét sikerült csak feldolgoznia a
gondozóknak – így eshetett, hogy az utóbbi években több, A szilmarilokban
megtalálható történet teljesebb (általában a szerző életének későbbi
szakaszában jelentősen átdolgozott) variációja napvilágot láthatott,
többek közt például a Húrin gyermekei.
Nem kell ezen csodálkozni: akkora szövegtömegről van szó, hogy
feldolgozásuk még ma is folyik. Tolkien ugyanis nemigen javította a maga
kéziratait, ha nem volt elégedett valamilyen alapvető elemmel a
szövegben, minden esetben elölről kezdte az adott történetet. Ráadásul
szívesen játszott a mítosz-jelleg adta szabadsággal, azzal, hogy ha van
is „kánonja”, a mítosznak, nem kötelező érvényű – így nem egy történetét
különféle mesélői pozíciókból, különböző (archaikusabb, vagy „kortársi
krónikás”) hangon is elmesélte.
Tolkien számára a maga által megálmodott történet-birodalom leggyakrabban növényi analógiákkal képiesült: „…ahogy a történet nőtt-nődögélt, különféle gyökereket eresztett (a múltba), és váratlan ágakat is hajtott…”. A mítoszi gyökérzet nélkül A Gyűrűk Urának
sem jutott volna ekkora horizont, ilyen tág, az olvasói fantázia
számára hatalmas távlatot nyitó, levegős tér, (hogy a növényi
analógiánál maradjunk) ilyen kiterjedt „mesei lombkorona”. Hogy épül
fel, és mit is tartalmaz hát e hagyatékból előkerült mítoszi
„gyökérzet”?
A szerkezetét tekintve úgy épül fel mint minden mitológia. Az első „könyv”, az Ainulindale a világ teremtéséről szól, úgy is kezdődik, ahogyan kell: „Kezdetben volt Eru, az egyetlen…”. Mint igazi mítoszrendszer, genezissel indul: azzal, hogyan lesz az „egyből sok”. A második a valák és maiák története, a Valaquenta a
tolkieni felfogásban (ha mitológiai párhuzamot keresünk) inventár
egyfajta „titánok háborúja” jellegű alapvetéshez. A kötet
legterjedelmesebb, több fejezetre osztott története, a Quenta Silmarillion
a nemestündék: a noldák lázadásáról mesél, voltaképp a történeti Óidők,
a tündék korának regei összefoglalása, a „Nagy ellenség” Morgoth
felemelkedésétől annak legyőzetéséig – amely a tündék tündöklő korának
végét is elhozta. Tartalmazza az ember-nép felemelkedését, és a két
rokon faj gyermekeinek szerelmét: Luthien és Beren gyönyörű regéjét, de a
tünde-barát Húrin elátkozott családja tragédiájának egy
szövegvariációját is. A negyedik könyv: az Akallabeth Númenor ember-királyságának megrontatását meséli el, egészen Elendil és népe Középföldére meneküléséig. Az utolsó pedig, A gyűrűkről és a harmadkorról szóló mintha egy gondori krónikás rövid összefoglalója, regéje volna magáról a Gyűrűháborúról, s a hozzá vezető eseményekről.
Ha
a fiú, Christopher Tolkien által szerkesztett könyvet is tartunk a
kezünkben, elmondható: érezni a történetek „atyjának” bizonyos
hangütései által az eredeti alkotói szándékot. A könyv egészét átható
valőr „az ember által regélt legenda-múlt” alapjain áll. Ez a
legfontosabb különbség A szilmarilok és A Gyűrűk Ura Függeléke között: amíg a Függelék elmeséli, mit tartalmaznak a régi regék, addig A szilmarilok
maga a rege. Írtuk: az író számára „világa kiegészülésének” alapja volt
ez az élő legenda-múlt. Ami valójában bizonyos nézőpontból nem is
mitológia, hanem történelem. Az „Óidők homálya”, amiről az emberek – és a
hobbitok – regélnek, más nézőpontból korántsem „homály”, mert arra a
Boldog Birodalom tünde urai konkrétan emlékeznek. Ez óriási különbség.
Ez a különbség alapozza Az elveszett mesék könyve finom, nézőponti pozíció-eltolásokkal más mesélői valőrre épülő, tündeibb „hangját” A szilmarilokhoz képest. A szilmarilokban
az ember – vagy a hobbit – regél (épít mítoszt) arról, amire a tünde
voltaképp emlékszik. A szövegszerkezet jellegében ezért nem krónikai,
nem a tünde-krónikások megemlékezése a múltról – hiszen például
számtalan esetben hordozza az „úgy beszélik, hogy…” regei
bizonytalanságát.
Miért gondolom, hogy az emberek, Númenor leszármazottai helyett – akár – a „hobbit lejegyezte rege” is lehet mindez? A hobbit megszületésének
folyamatától Tolkien mélységes tiszteletben tartotta egyfajta
hobbit-nézőpont folyamatos felvételét a történeteiben. Ha megfigyeljük, A Gyűrűk Urában
is minden fontos új információ a hobbitok által jut el hozzánk, vagy ők
tapasztalják meg, vagy nekik mesélik őket. A tündékre, a númenoriakra a
hobbitok szemén keresztül csodálkozhatunk rá először – az író a
tekintetünket a hobbitok szemén át vezeti, leggyakrabban a hobbitok
látókörének és nézőpontjának élményét kínálja fel nekünk. Nem tudom
felszámolni a gyanút, hogy A szilmarilok
és rengeteg szintén töredékben maradt, egymásnak gyakran ellentmondó,
szövegvariációktól hemzsegő történet Tolkien elképzelései szerint Bilbó
„tündéből fordított műveinek” gyűjteménye: a Nyugatvégi Piros Könyv
maga.
Idéznék megint, most épp a Piros Könyvről: „…Eredetileg
Bilbó magánnaplója volt, amit magával vitt Völgyzugolyba. A Megyébe
Frodó hozta vissza, sok különálló jegyzetlappal együtt, és… majdnem
teleírta háborús beszámolójával. Ehhez csatolták, és vele együtt
őrizték, valószínűleg ugyanabban a piros tokban, azt a három nagy
kötetet, piros bőrbe kötve, amit Frodó Bilbótól kapott búcsúajándékul…”
Mint tudjuk, a Piros Könyv elveszett, s a legfontosabb másolatát Gondor
könyvtárai őrzik, melyet egy gondori krónikás másolt le a király
leszármazottai számára. Ő egészítette ki a Könyvet olyan szövegekkel,
amelyhez Bilbó nem férhetett hozzá, de emellett: „…ez
tartalmazza hiánytalanul Bilbónak „tündenyelvből fordított munkáit.
Ezeknek három kötete igen nagy tehetségről és műveltségről tanúskodik; a
fordító felhasznált bennük minden élő vagy írott forrást… amihez
Völgyzugolyban hozzá tudott férni.”
Tudni
való, hogy Tolkien filológusként szívesen játszott az „elveszett
kézirat másolatának közreadása” jellegű irodalmi játékokat – gondoljunk
akár a Sonkádi Egyed gazda
bájos előszavára, vagy arra a szeretetteli írói álcajátékra, amelyet a
szerző az idézett helyen is: a „Néhány szó a megyei krónikákról”
fejezetben kifejt. Mintegy beszámol a könyve forrásainak eredetéről –
megalkotva a „történetileg hitelesített” légkört. És ha végiggondoljuk,
hogy A hobbit és A Gyűrűk Ura
számára is a Nyugatvégi Piros Könyv szerepel, mint „hiteles” forrás –
az egyik Bilbó, a másik Frodó beszámolója-naplója –, szerintem semmi
akadálya, hogy a regékre is érvényesnek tekintsük e kitételt.
Még
valami. Amikor Tolkien megalkotta e mitológiát, a saját nemzete kvázi
„mitológiátlansága” is a szeme előtt lebegett. Tolkien a korai
angolszász szövegek avatott ismerőjeként rendkívül rosszul viszonyult
például az Arthur-mondakörhöz: egyértelműen a normann betörés kulturális
kísérőjelenségeként fogva fel annak elterjedését. A normann
hatalomátvétel előtti regekincs szerinte gyakorlatilag elveszett – s az
írót rokon inspirációk is vezethették, mint a mi reformkori íróinkat,
Vörösmartyt, Aranyt. Ahogyan azok újraalkották a maguk romantikus
elképzelései szerint az ősmagyar regevilágot, úgy Tolkien
mítosz-alkotásán is tetten érhető egyfajta „újraálmodása” az elveszett
angolszász regekincsnek. S ez akkor is igaz, ha az író e regéket
elsősorban a saját világa számára lefektetett alapok törvényszerűségei
alapján bokrosította.
A
könyv első magyar kiadása a rendszerváltás utánra, 1991-re esik, az
Árkádia adta ki Gálvölgyi Judit fordításában. Azóta számos kiadást
megért, az utóbbi időben az Európa égisze alatt. A legutóbbi kiadások
szövege sokat finomult, mivel a kiadó a Magyar Tolkien Társaság tagjait,
a téma legfontosabb honi szakértőit is a szerkesztés közelébe engedte –
az átfésült fordítás és jegyzetanyag a szöveghűséget tekintve
mindenképpen pontosabb, mint a korábbiak. Közelebb áll a tolkieni
szellemiséghez, hiszen olyan „szaklektorai” akadtak így a magyar
fordításnak, akik valóban a téma szenvedélyes szerelmesei és a
legavatottabb ismerői.
Ilyen
sok szó után, ha még megkérdezné bárki, miért is szeretem e könyvet,
egy mondattal így válaszolnék: mert színtiszta költészet. Egy olyan
világ költészete, amely – immár alkotója nélkül – mindmáig rengeteg
ember számára valóban létezik.
Kiadó: Európa
Fordította: Gálvölgyi Judit
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése