Libba Bray: Lázadó angyalok

A Rettentő gyönyörűség után megérkezett Libba Bray trilógiájának második része, a Lázadó angyalok, ami mélységes megelégedésemre nem hogy eléri az első rész színvonalát, hanem bizonyos tekintetben túl is szárnyalja azt. Más tekintetben meg nem, de még így is azt kell mondanom, nagyon kellemes meglepetés volt, hogy ennyire jól sikerült. Az első rész kapcsán írtam, hogy egy komoly hiányérzetem volt, kissé kidolgozatlannak éreztem a Birodalmakat, a varázslat mibenlétét, a Rend történetét, és reméltem, a folytatás kitér ezekre. Kívánságom teljesült, a második részben még hosszabban időzünk a Birodalmakban, Gemmával és barátnőivel együtt még többet megtudunk a Rendről, a Raksanáról, velük együtt fedezzük fel a varázslat kápráztató és ijesztő hatalmát. Még több a misztikum, még boszorkányosabbak a főszereplők, és mégis sikerül megőrizni az egyensúlyt a kint és bent, a Birodalmak és a való világ között. Na, ezt nem hittem volna, biztos voltam benne, hogy elmegy valamelyik irányba, ennek köszönhető hát a kellemes meglepetés.

Pippa tragikus halála és a Spence-ben töltött első ősz után Gemma lelkesen készül a karácsonyi szünetre, első londoni báli szezonjára, a családjával töltendő ünnepekre. Végre átélheti azt, amiért annak idején annyira elvágyódott Indiából a nyüzsgő Londonba, a báli forgatagot, a gyönyörű ruhákat, a flörtöket, a csillogást. Nem számít rá, hogy a Spence-t maga mögött hagyva is rátalálnak a látomások, hogy Londonban sem hagyja nyugodni a varázslat, és hogy levakarhatatlanul nyomába szegődik a Raksana. Amellett, hogy új, minden eddiginél vészjóslóbb látomások gyötrik három fehér ruhás lányról, akikkel valami szörnyűség történt, hétköznapi életében is minden eddiginél súlyosabb megpróbáltatással kell szembenéznie, édesapja kábítószerfüggésével, családja megállíthatatlannak tűnő széthullásával.

Mindezek ellenére Gemma azért mégis csak tizenhat éves lányzó, beleveti hát magát a londoni társasági élet sűrűjébe, komoly rajongóra lel az előkelő Simon személyében, Felicity és a kis csalással az előkelő társaságba csempészett Ann társaságában pedig meghódítani készül a bálok közönségét. S mindezek közben, újra meg újra visszatérnek a Birodalmakba, ahol viszontlátják szeretett Pippájukat, ám tanúivá kell váljanak a varázslat elszabadulásának, a hervadásnak, a gonosz lelkek kiszabadulásának is. Miután Gemma az első részben összetörte a varázst megkötő Rúnákat, az most szabadon árad a Birodalmakban, jó és gonosz egyaránt kihasíthatja belőle a maga részét, ezzel felborítva a Birodalmak egyensúlyát. Gemmára vár a feladat, hogy megkösse a varázslatot és új egyensúlyt teremtsen. A feladat nagy, a felelősség óriási, a legnagyobb kérdés pedig az, hogy kinek kösse meg a varázslatot, a Rendnek, hogy uralkodjon felette mindenki mást kizárva, a Raksanának, hogy saját céljaira használja, saját magának, és legyen új Mindenható, vagy teremtsen új egyensúlyt és ossza szét a varázslatot? Gemmának meg kell hoznia a legnagyobb döntést, noha nem tudja, képes-e rá, vagy magával rántja a feladat, és persze elkövet számtalan hibát, mire eljut oda, hogy megtalálja a saját útját.

Ami a legjobban tetszett, és amiben ez a rész túltesz az előzőn, az a két világ, a lányok két élete közti folyamatos egyensúlyozás. Szeretem, ha egy ilyen két világ közt játszódó történetben valaki egyenrangúvá tudja tenni a két síkot, ez itt nagyon jól sikerült az írónőnek. Mint ahogy azt is nagyon jól érzékeltette, hogy Gemma nem lehet mindkét világban Mindenható, a varázst ugyan áthozhatja, használhatja a hétköznapokban is, de csak szemfényvesztésként hat, ideiglenes megoldásokat szül, nem ad valódi választ a problémáira. Ami viszont hiányzott, de ez valószínűleg annak köszönhető, hogy kiszabadultunk a Spence-ből, az a borzongató kísértethistória-hangulat, ami az előző könyv minden sorát átitatta. Lehet, hogy pusztán a helyszín, a viktoriánus horrorokat idéző angol kastély hiányzott a körülötte lévő örökké ködös parkkal. Kicsit más volt a hangulata ennek a résznek, kevésbé sötét, baljós, kevésbé borzongató. Viszont a boszorkányság, a misztikum, a varázslat tapinthatóbb, átélhetőbb, kidolgozottabb lett.

Míg az előző rész végén még azt hihettük, a négy barátnőről fog szólni a trilógia, most már egyértelmű, hogy itt a főszereplő Gemma Doyle, az ő karaktere az egyetlen, aki komoly változáson megy keresztül, aki érdekes marad és egyre érdekesebbé válik, ahogy érik, ahogy erősödik a hatalma, ahogy felnő, a többiek csak statiszták mellette, és azt kell mondjam, egyre idegesítőbb statiszták. Míg Gemma egyre érik, Felicity és Ann mintha megrekedtek volna egy ostoba kis lányka-szinten, és gyerekes cselek, hazugságok hálójába bonyolódnak, a Birodalmakba pedig csak saját céljaik vezérlik őket, semmit sem értenek belőle és mintha nem is érdekelné őket Gemma célja, feladata, küzdelme.

S hogy megtudjuk-e, ki Kirké? Ehhez azért el kell olvasni a könyvet… Az első részben felvázolt elvetemült és kegyetlen gonosz képe persze kicsit árnyalódik, kapunk nagyon gyanús és talán valóban nagyon gonosz (tán csak másképp gonosz) új szereplőt, visszatérnek régi szereplők, gyanússá válnak sokan. Persze túl sok újat Libba Bray sem talál ki, ezen a téren az ezerszer látott sémát olvashatjuk újra, de addig is jót izgulunk. És persze a zárás alaposan megágyaz a következő kötetnek, szépen körvonalazódik az újabb nagy konfliktus, és megszületik egy újabb gonosz, akivel Gemmának majd fel kell venni a harcot. Kíváncsian várom a harmadik részt, remélem, tudja tartani a színvonalat, és szép lezárást ír a trilógiának.

Kiadó: Könyvmolyképző