Viszonyom
Durrellel sokáig a legkevésbé sem volt baráti. Mondjuk ki nyíltan: ki
nem állhattam. Elsős gimnazista koromban kísérletező kedvű
magyartanárunk kötelezőként adta ki nekünk a Családom és egyéb
állatfajtákat, és én akkor halálosan meg voltam sértődve ezért. Nem
mintha nem szerettem volna olvasni, épp ellenkezőleg, nagyon is
szerettem, és túlfejlett öntudatú tizenkét évesként úgy gondoltam, én
„komoly” irodalmat akarok olvasni. Ide nekem az Odüsszeiát meg a görög
drámákat, de mégis, hogy képzeli a kedves tanárnő, hogy ilyen hülyeséget
olvastat velem, a komoly gimnazistával? Vastag előítélet volt, de
innentől kezdve nem volt mit tenni, Durrellt elkönyveltem komolytalan
írónak, aki vidám kis semmiségeket ír állatokról, én pedig ilyet nem
olvasok.
Azóta
azért remélem, picit megváltoztam, talán a látóköröm is szélesebb lett,
és már nem gondolom, hogy „minőségi” irodalom csak az lehet, ami
komoly és szomorú témákról szól, és lehetőleg mindenki meghal a végén.
Durrellt sokan ajánlották az eltelt évek alatt (hú, írhatnám már azt is,
hogy évtized…), élen Zolival, aki nagyon szereti, mégis csak most
jutott el odáig a dolog, hogy félve és a régi előítéletektől kicsit
zavarban kézbe vegyem egy kötetét. Ezt is csak azért, mert egyik
barátnőm szó szerint a kezembe nyomta, hogy el kell olvasnom A bejárat
című novellát. Persze mindezt azután, hogy mindenféle borzongató
dolgokról beszélgettünk, és megállapítottuk, hogy félek a szellemektől,
ideges vagyok a tükröktől és utálom, ha ijesztgetnek. De azért ezt el
kell olvasni…
A
tükrös borzongatás bejött, bár én annyira felkészültem, hogy itt aztán
hűdenagyon fogok félni, hogy végül egyáltalán nem féltem. Nem írom le a
tartalmát, egyrészt mert biztos mindenki ismeri, másrészt mert tényleg
nagyon jó, okosan felépített kis történet, a félelem meg jórészt azon
múlik, hogy mennyire hagyjuk magunkat megvezetni. Viszont a hangulata
telitalálat, igazi gótikus horror miniben, furcsa figurákkal, ködbe
burkolózó Londonnal, utakat elvágó hóviharral, rejtélyes kastéllyal,
huzatos szobákkal, letakart bútorokkal. Az összes kötelező kellék megvan
a borzongatáshoz, nem vagyok biztos benne, hogy nem paródiának írta
Durrell. De hogy nagyon szórakoztató, az biztos!
És
bármily meglepő, a többi novella is tetszett, olyannyira, hogy
szeretnék még Durrellt olvasni, lehet hogy egyszer még az oly nagyon
lenézett Családom és egyéb állatfajtákat is előveszem :) Főleg, mert
legjobban A piknik tetszett, a Durrell család tényleg válogatottan dilis
emberkékből állhatott, mindegyikükön jóízűen kacagtam, és persze mert
én is kiállhatatlan, antiszociális dög vagyok, Larry volt a kedvencem.
(Mellesleg annyira régen szeretném elolvasni az Alexandriai négyest, de
eddig mindig kimaradt, érdekes lesz ezek után…) Ami a legjobban
tetszett, az az utánozhatatlan angol humor, amit én olyan nagyon
szeretek, könyvben, filmen, mindenhogy, és eddig fogalmam sem volt, hogy
Durrell ennyire mestere volt ennek! Imádom ezt a cinikus, gúnyos,
mélyen intellektuális humort ami csak a szigetországbeliekre jellemző,
és ami ott van a szexológiai szakkönyvtől felbolydult szállodában, a
Michelin-csillag utáni beteges vágyakozásban, a szerelmi kalamajkába
keveredő arisztokratákban, és a frissen vízre bocsátott lyukas oldalú
hajóban is.
Szóval
Durrell megfogott, nagyon tetszett ez a hat kis novella, biztos, hogy
folytatni fogom az ismerkedést, és ki tudja, előbb-utóbb lehet, hogy a
rajongója leszek.
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése