Donna Tartt: A titkos történet

Vannak könyvek, amik érthetetlen okoknál fogva egyszerűen nem találják meg a közönségüket, amik megjelennek, elkel belőlük pár ezer darab, aztán szép lassan elsüllyednek a feledésben, és a könyvtárak legalsó polcain várják a leselejtezést anélkül, hogy bárki feléjük nézne. Pedig többet érdemelnének. Nyilván ezer meg ezer oka van annak, hogy miért lesz ez meg az a könyv világsiker, bestseller, mindenféle sikerlisták éllovasa, és miért felejtődnek el mások. De amikor az ember rátalál egy ilyen észrevétlen gyöngyszemre, mint A titkos történet, akkor legszívesebben a falba verné a fejét, hogy miért, könyörgöm, egy ennyire jó könyv miért nem lett sokkal nagyobb siker nálunk, miért nem kapta meg az őt megillető figyelmet?

Én először Nimánál olvastam róla, azt hiszem, az Urak és játékosok kapcsán, aztán több blogon is megjelent, szinte mindenki lelkesen írt róla, nagyon örültem hát, amikor végre megtaláltam a könyvtárban, és hatalmas várakozással vágtam bele. Cseppet sem csalódtam.

A titkos történet egy kis vermonti egyetemen játszódik, egy kis, zárt közösségben, amelynek tagjai egyszer elkövetnek egy bűnt, amivel aztán együtt kell élniük, fel kell dolgozniuk, meg kell magyarázniuk maguknak. Egyfajta modernkori Bűn és bűnhődés. Nem szokványos krimi, hiszen maga a bűn és az elkövetők személye egy percig sem kérdéses számunkra, ami a sokszáz oldalt kitölti, az annak a boncolgatása, hogy hogyan jutottak idáig és hogyan mennek tovább. Pszichológiai thriller, antifejlődésregény, filozófikus eszmefuttatás. Mindez egyszerre, és egyik sem igazán.

Főhősünk, ha lehet egyáltalán annak nevezni, a történet narrátora, Richard Papen egy csóró munkásosztályból származó kaliforniai srác, aki a családjából való kiemelkedés, a menekülés, az önfejűség, az önteltség valami sajátos keverékének köszönhetően az USA másik végéig, Vermontig fut bölcsészetet tanulni. Sajátos amerikai főiskolai közegbe csöpen, egy kis létszámú főiskolán, végenincs diákbulikkal, lerészegedésekkel, klikkekkel, számtalan fő-, al- és mellékszakkal, órák közti szabad átjárással. Mindig is bírtam ezt az amcsi főiskolai rendszert, ahol az ember gyakorlatilag a fősuli teljes kínálatát végigkóstolhatja, ide-oda váltogathatja a szakokat, aztán a végén kap egy tök ugyanolyan diplomát, mintha végigunt volna egy szakot. Nagyon kényelmes megoldás szerencsétlen egyfolytában önmagukat kereső húszéveseknek. Richard addig keresi önmagát, amíg rá nem lel a főiskola legzártabb, legtitokzatosabb, legelitebb klubjára, az ógörögöt tanuló kis körre. Az ógörög szak öt diákból áll, tanáruk, a félve tisztelt Julian nem egykönnyen enged magához közel újabb diákot, Richardot mégis befogadják maguk közé. Olyan körbe kerül, amiről addig nem is álmodott. Nem egyszerű diákok ők, akik a hétvégi maratoni lerészegedések és kúrások közti szüneteket töltik ki némi tanulással, hanem igazi megszállottak, akiknél az ógörög nyelv és az ókori kultúra egyfajta életformává vált. Képtelenek is beilleszkedni a hétköznapi diákok közé.

Megszállottságuk juttatja el őket a szakadék szélére, oda, ahol egy gyilkosságot már csak egy újabb gyilkossággal lehet leplezni. Mire Richard megismeri a titkaikat, mire valóban befogadják maguk közé, addigra már nincs visszaút, ő is bűntársukká válik, és egy orgiákkal, bacchanáliákkal, önkívülettel, vérfertőzésekkel teli játszmába keveredik. Mégis úgy tűnik, nem csak nem tud, de nem is akar kiszállni. Nagy kérdés, hogy meddig vihet egy embert a kiemelkedés, a különbözés vágya? Tudjuk már sok példából, hogy gyakorlatilag bármeddig. Azt hiszem, nincs erősebb hajtóerő a sértett hiúságnál, és az elnyomásnál. Richard annyira szeretne különbözni családjától, gyerekkori környezetétől, annyira szeretne kiemelkedni, maga mögött hagyni régi életét, az új „barátaihoz” hasonlítani, kivételesnek, okosnak, gazdagnak érezni magát, hogy mindent elnéz nekik, mindenben bűntársuk lesz, hagyja, hogy úgy irányítsák, ahogy akarják. És nem veszi észre, hogy nála sokkal okosabb és ravaszabb emberek kezébe adta magát, akik ha kell, játszi könnyedséggel feláldoznák őt is. Mindvégig sajnáltam Richardot, mert értettem, milyen kétségbeesetten vágyik arra, hogy olyannak érezze magát, mint Henry, mégsem tudtam szeretni. Ahogy igazából senkit nem lehet szeretni ebben a regényben. Mindenki a maga módján szerencsétlen, szánalmas, kudarcokkal, elfojtásokkal teli, tehetetlen figura. A kivétel Henry, aki az érzelemmentes zseni a történetben, ő a valóban kivételes elme, aki ugyanakkor, ha nem is velejéig gonosz, de annyira eltöltötte a saját valós kivételességének tudata, hogy nem törődik senkivel és semmivel, nem ér neki semmit az élet és a hétköznapi értékek. A Henry-félékből lesznek a zseniális katonai stratégák, épp, mert érzelmek nélkül képesek bárkit feláldozni saját céljaik érdekében. Néha az volt az érzésem, hogy a többiek – a kőgazdag úrifiú Francis, a buta, ám gyönyörű ikrek, Camilla és Charles, a közönséges, alkoholista Bunny – mind csak statiszták Henry kísérleteihez.

Egy hatszáz oldalas kriminél, aminek már az elején tudjuk a „megoldását”, hisz tudjuk, ki követte el a gyilkosságot, sokáig várjuk, hogy legyen valami csavar, derüljön ki még valami, helyeződjön egészen új megvilágításba a történet. Aztán ahogy peregnek az oldalak, már nem várunk semmit,  csak azért drukkolunk, hogy ne bántsák már egymást túl sokat a szereplők, hogy érjenek már véget a megpróbáltatások, a legvégén pedig már azért szorítunk, hogy ússzák meg, és menjen mindenki a maga útjára, mert épp elég büntetés nekik megbékélni saját magukkal.

Fantasztikusan megírt thriller, igazi lelki borzongatás, magával ragadó atmoszférával, nagyon jól megfestett közegben, tele feszültséggel, izgalommal, és jó nagy adag gondolkodnivalóval. Szeretnék még sok ilyet olvasni!