„De
hát értse meg, feltétlen tovább kell mennem!” kiáltja Szorokin hőse,
Platon Iljics Garin, a járási orvos - sok mindent feltáró első mondat
ez, az írója „árulkodik” önkéntelenül is benne: mintha Szorokin, az író
érezné úgy, „tovább” kell mennie, görgetnie kell a meglelt víziót.
Holott ezúttal csapdába csalta az ösztöne: az egykor jól elfogott
hangulatokból, „mély-orosz” lélek-zárványokból, a felszín
„rendszereinek” változásai alatt mindvégig a társadalom alapjaiban lakó
attitűdből építkező jövő-vízió a szemünk láttára fonnyad önmaga
paródiájává. Nemcsak a szereplőket, de a lelke mélyén örök
szobornosztyba zárt muzsikként - szinte mindegy, kit, de – „szolgáló”
orosz embernek tükröt tartó szöveg-univerzumot is megfojtja a kopár
tájon végigsöprő hóvihar.
Pedig értelemszerű a választás: Az opricsnyik egy napja túlhevült, paternalista hatalom-játszmái és a Cukor Kreml jól
formált novella-tükrei után jusson szóhoz az orosz vidék a maga saját
lélegzetű külön-világával; úgymond a nagyvárosból a tájba, végletből a
végletbe utazzon a disztópia. Kapja meg a saját ízét ott is a szorokini
látomás, abban a nagyhagyományú közegben, a sztyeppe „topográfiájában”,
ahol annyi erős orosz szöveg gyökeres. S ha már irodalmi toposz, ha már
véglet, legyen a mindent – emberi szándékot, vágyat, reményt – betemető
hóvihar az elbeszélés „terepe”, amibe beleszánkáztatja hőseit az író,
megannyi emlékezetes klasszikus nyomdokain szuszakolva így a maga
látomását. Egyszerre megidézve és kiforgatva a tolsztoji, a csehovi
eszközöket - ide kívánkozna Solohov akár – rosszalkodik az „orosz tél”
irodalmi hagyatékának terepén a szerző; a gond csak az, hogy ez a
sajátságos, múltból gyúrt jövő, Szorokin magánvilága minden belső hitel
nélkül torkollik ugyanabba a „semmibe”, amibe a megidézett művek.
A
„végtelen” pusztákon mintegy tizennyolc kilométert kellene megtennie
hőseinknek, egy váratlan találkozásokkal ugyancsak telizsúfolt úton.
Perhusa mini-lovakkal hajtott, folyton bajba kerülő járgánya a mese
terepére hajt be, törpék és óriások közé; de azért jut állomásul adakozó
ölű molnárné és még adakozóbb „vitaminozók” - hogy megmaradjunk a
„vízióban” is. Túl sok hangon regél egyszerre az író, s eközben túl
sokat hagy homályban: a kocsist értelmetlen küszködésbe hajszoló doktor
„kötelességtudata” éppoly néhány ecsetvonással odakent, alig is indokolt
rögeszme csak, mint amennyire vázlat marad a titokzatos járvány is,
aminek okán útra kelnek. Túl sok hangon mesél arról a hiábavaló
gesztusról, amit szinte minden hóviharba kerülő orosz irodalmi alak
átél, a továbbmenésről a nincsen-hovába. És a sok hang most nem áll
össze, például soha nem fityegett ennyire feleslegesen a számtalan
jövő-sallang egyetlen szorokini szövegen sem, alig vannak kapcsolatban a
szövegbe dugott múlt-zárványokkal. Az aprócska lovaktól az áttetsző
piramisokig teliszórt történet-úton a szöveg stílusában is túl sok a
zökkenő.
Nem
áll meg a maga lábán a könyv – a szorokini groteszk-futurisztikus
„látomás” ismerete nélkül alig is értelmezhető. Ha nem ismerjük ezt a
sajátosan múltból és vizionált jövőből építkező „világot”, a maga
újcárizmusával, új-ortodoxságával, fallal saját magába zártságával,
akkor legfeljebb egy összefüggéstelen drogos látomásnak fogható fel
Garin és Perhusa kalandja a hóviharral. Ahol a legfontosabb szereplő
voltaképpen maga a hóvihar – azonban „vele” a főszerepben mintha
olvastunk volna már ennél igényesebb szövegeket is. Úgy tűnik, ez
esetben nem volt szerencsés gesztus megidézni egy alapvető nemzeti
irodalmi toposzt, mivel azok fényében ez a könyv egyszerűen felesleges –
mert nem mond semmi újat, és még csak nem is emlékezetes, ahogyan semmi
újat nem mond.
S hogy Az opricsnyik egy napja
által kezdett történetfolyamhoz mennyit ad hozzá? Szerintem nem túl
sokat. Olvastam olyat, hogy immár trilógiának tekinthetjük ezt a
sorozatot – nos, én nem nevezném annak, főleg úgy nem, hogy a középső
„eleme” egy novelláskötet. Persze aki maradéktalanul élvezte az író
eddigi munkáit, annak ez a könyv is élményszámba megy majd – invenció,
szemléletes leírások, polgárpukkasztás ebben is akad elég. De
Szorokinnal való ismerkedéshez semmi esetre sem ezt a kötetet ajánlanám.
Kiadó: Gondolat
Fordította: M. Nagy Miklós
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése