Magánélet Széchenyi István korában

Miután néhány rész erejéig a huszadik század és az ókor között ingáztunk, a Corvina Kiadó Mindennapi történelem sorozatával végre visszatérünk az igazi „kosztümös” időkbe. A nyolcadik kötet a magyar történelem egyik legnépszerűbb, legtöbbet tanított korszakába, a reformkorba repít minket. Az 1825 és 1848 közötti időszak a magyar társadalom számára rendkívüli változásokat hozott – a gazdasági, politikai és kulturális fejlődés magától értetődően kihatott a kor emberének magánéletére is.

A kötet a már megszokott felosztást követi, négy nagyobb fejezetre (Család, nevelés, erkölcs; Ruha és test; Lakás és kényelem; Étel és asztal) tagolva mutatja be a mindennapokat. Újfent rendkívül gazdag képanyag és korabeli idézetek kísérik a szöveget – hála a romantikus festőknek és a korabeli divatrajzoknak, ezek minden eddigi kötetnél szemet gyönyörködtetőbbre sikerültek.

A tetszetős külső azonban mit sem érne érdekes tartalom nélkül – a szerző, Fábri Anna történész jóvoltából ismét olyan érdekességeket tudhatunk meg egy jól ismert korról, amik kimaradtak a történelemórákról. Ez esetben nyilván azért, mert Széchenyi és az ő korszakalkotó tettei elvonták a figyelmet róluk. Pedig például a családi élet és a nemi szerepek terén végbemenő változások legalább olyan fontosak voltak, mint a politikai vagy gazdasági reformok.

Azt például egyáltalán nem tanítják az iskolában, hogy a korban uralkodó, hagyományos patriarchális családmodell ellenére is egyre nagyobb szerep jutott a család irányításában a nőknek – sőt, olykor ki is léphettek a családi élet zárt falai mögül, és munkába állhattak, közszereplést vállalhattak. Persze egyenjogúságról még szó sincs, de megjelentek a női élet új lehetőségei. Ráadásul a családi élet sem jelentett már feltétlenül örökre szóló elköteleződést, a korban egyre többen kezdték pedzegetni a válás lehetőségét. Mindemellett természetesen a nők legfontosabb feladata az anyaság maradt, a boldog, összetartó család a korban is a társadalom alappillérének számított, ám a jótékonyság, a társadalmi gondoskodás és a „honleányi” szerep egyfajta alternatívát jelentett.

Míg a társadalmi változások valamivel több szabadságot engedtek meg  nőknek, a divat épp ellenkezőleg, egyre inkább gúzsba kötötte őket. Az előkelő hölgyek szoros fűzőbe préselve, hatalmas krinolinban vonultak fel, több méternyi selymet és bársonyt cipelve magukon – szebbnél szebb, ámde rém kényelmetlen és mai szemmel néha megmosolyogtató öltözékek hódítottak a korban. Ekkor vált általánosan elterjedt viseletté a díszmagyar is, ami hamar a nemzeti önkifejezés szimbóluma lett – már akkor jókora vitákat gerjesztve arról, vajon a  valódi hazafiság rászorul-e ilyen külső jegyekre vagy sem.

A társadalmi különbségek tetten érhetőek voltak az öltözködésben épp úgy, mint a higiénés szokásokban, vagy a lakóhely kényelmében, ám itt is érnek meglepetések: meglepve olvastam például, hogy egy parasztasszony ünnepi főkötőjének ára (csipkével, gyöngyökkel, függőkkel) vetekedett egy előkelő hölgy divatos kalapjáéval. A higiénés szokások egyébként minden társadalmi rétegben hagytak maguk után kívánni valót, ám legalább az igény megjelent az ápoltságra és a tisztaságra.

Mint ahogy megjelent a lakóhelyek tekintetében a lakályosságra és a kényelemre való igény is – ez korábban sem a kastélyokra sem a parasztházakra nem volt jellemző. Az ország lakosainak kétharmada ekkor még falun és tanyákon élt, a parasztházak a hagyományokhoz való ragaszkodás jegyében épültek; a polgárházak és a nemesi villák építői azonban egyre jobban figyelembe vették a célszerűséget. Ezt szolgálta számos új találmány, például az angol WC, a hőtartó kályhák, vagy a gázvilágítás.

Az utolsó fejezetben – Étel és asztal – képet kapunk a kor elkeserítő táplálkozásbeli egyenlőtlenségeiről is: a városokban az éhezés mindennapos volt; a szegényparasztok volt, hogy egy nyáron át csak dinnyét ettek; aszályok, árvizek idején pedig az egész ország ellátási gondokkal küzdött. A legnagyobb kincs ilyenkor a gabona volt – ami persze nem jelenti azt, hogy kevésbé ínséges időkben nem virágzott a konyhakultúra. És persze már akkor is rendkívül népszerű volt a pálinka, amit a hatóságok minden igyekezete ellenére úton-útfélen mértek, no meg a dohány – ahogy John Paget angol utazó írta: „Még sose láttam ilyen szenvedélyesen dohányzó nemzetet…”. Úgy tűnik, van, ami nem változik.

Kiadó: Corvina