„Vad,
viharos éjszaka dühöngött Skócia nyugati partjai fölött. Ezen
történetünk szempontjából ugyan ennek különösebb jelentősége nincsen,
miután történetünk nem Skócia nyugati partjain játszódik, hanem Írország
keleti partjain. De azért ott is elég rossz idő volt.”
Nem
is tudom, mikor fordult elő velem utoljára, hogy egészen konkrétan
hangosan felröhögtem egy könyv első mondatait olvasva – és itt most ne
holmi lányos kacajra vagy fennkölt mosolyra tessék gondolni, hanem arra
az igazi fetrengős nevetésre. Stephen Leacock kötete a
legelső mondattal megvett magának (sőt, ha pontosak akarunk lenni, már
az első novella „bevezetésével”), és aztán sem eresztett – ritka jól
szórakoztam rajta. Pedig engem nem könnyű humorral levenni a lábamról.
Nem szeretem a paródiákat, a legtöbb „humoros” írót erőltetettnek
tartom, mozgóképen is csak a fanyar angol humort tudom elviselni, és még
Rejtőnek sem sikerült közel férkőznie a szívemhez.
Ilyen
előzmények után én lepődtem meg a legjobban azon, hogy Leacock mennyire
tetszett. A civilben közgazdászprofesszor író, aki a múlt század
tízes-húszas éveiben az angolszász nyelvterület leghíresebb
humoristájának számított, rövid, frappáns humoreszkjeiben az egyes
irodalmi műfajokat és azok „vadhajtásait” figurázza ki – roppant jó
szórakozást nyújtva ezzel az olvasónak.
Már a kezdő novella, a Gertrud, a nevelőnő
olvastakor pontosan tudhatjuk, hogy mire számítsunk – szellemes
paródiáját kapjuk a ködös, ódon kastélyokkal jól megrakott angol tájon
játszódó arisztokrata sorsdrámáknak, amikben az elszegényedett családot a
semmiből előbukkanó, nevelőnőként tengődő örökösnő menti meg. Széles
gesztusok, eltúlzott érzelmek, hatalmas sorscsapások garmadáját kapjuk,
ám ez még semmi ahhoz képest, ami később vár ránk.
Kedvencem lett az Egy magányos nagy lélek fejlődése,
a tizenhét éves Rosszcsirkeff Mária első nagy szerelmének története –
akkora tragédiával és annyi melodrámával, amennyi tán az egész
görög-orosz-angol drámairodalomban együtt sincs: „Szerelmünk
tökéletes. Szeretnék meghalni. Tegnap este olyan boldog voltam, nem
bírtam magammal, megint megpróbáltam az öngyilkosságot. Olyan izé, hogy
mondják, snájdom volt rá – hogyisne, hiszen már tudom, mi a boldog
szerelem, ihaj, evoé! Egy doboz puskaport tettem az éjjeliszekrényre.
Sértetlenül ébredtem fel. Tudom, mit jelent ez. Azt jelenti, hogy
Ottóval együtt kell meghalnunk. Meg fogom mondani neki.”
De legalább ennyire sírnivalóan vicces Ghenti Guidó, a csapfúró
és a belé szerelmes Isolda története, a középkori lovagregények eme
fergeteges paródiája, melynek végén megtörténik az, amire titkon
annyiszor vártunk már egy-egy elfuserált romantikus regényt olvasva: „Egy pillanatra a szerelmesek egymás szemébe néztek. Azután mindketten kétfelé ájultak el.”
De
nem csak a romantika kapja meg itt a magáét. Kapunk körömrágásig
izgalmas, feszültségekkel terhes és a hősöket drámai választások elé
állító kalandtörténetet (Hínárba áztatva);
történetet a detektívről, aki kutyának öltözve vesz részt a
kutyakiállításon, hogy megmentse a tönkremeneteltől Anglia legszebb és
leggazdagabb asszonyát – természetesen az ügyben szerepet kap a
miniszterelnök és a Canterbury-i érsek is (A rejtély titka);
és magasabb szférákba hatoló, döbbenetes tudományos felfedezésekkel
kecsegtető esetleírást egy lelkes kutatóról, aki addig kísérletezett
pénzt juttatni a harmadik dimenzióba, míg végül a pénzzel együtt ő is
eltűnt (Q, a pszichofizikai pfenomén).
Leacock kétségkívül rendkívül szellemes ötletei Karinthy Frigyes
„magyar hangján” szólalnak meg – hogy a humorból mennyi az eredeti és
mennyi az „átköltés” eredménye, csak akkor tudnánk, ha együtt olvasnánk
az angol és a magyar szöveget. Véleményem szerint az angol humor ennél
kicsit fanyarabb, távolságtartóbb, kevésbé direkt – főleg a néhol
igencsak elvetemült szóviccekben érhető tetten a magyarítás közbeni
átköltés. Persze nem is ez a lényeg – ezek a történetek egyszerűen
zseniálisak, hogy ez Leacock vagy Karinthy érdeme-e inkább, az olvasás
közben tökéletesen mindegy.
Már
csak azért is, mert a novellák messze túlmutatnak elsődleges céljukon, a
nevettetésen – ezek a majd’ száz éve íródott kis humoreszkek ma
aktuálisabbak, mint valaha. Bármily hihetetlen, Leacock egynémely
parodisztikus túlzása ma a szórakoztató irodalom átlagszínvonalát
jelenti – s ez inkább szomorú, mintsem nevettető. Legszívesebben minden
kezdő írónak a kezébe adnám Leacock novelláit, hogy lássák, miket nem
szabad leírni, ha az ember nem akar nagyon hamar paródia-célpont lenni.
Kiadó: Európa
Fordította: Karinthy Frigyes
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése