Ahogy
J. Michael Lennon írja az utószóban, Mailer rádöbbent, hogy „az évtized
fantasztikus és megjósolhatatlan eseményeit új szemszögből kell nézni…
egymásba szőtte a riporter távolságtartó hangját, a regényírói
technikát, és a saját ösztönös megérzését, hogy… új narratívát alakítson
ki.” Valóban, az első oldalaktól érezni, ezt az embert nem a látvány
„teste” érdekli, ami formálódik a szeme előtt, a kérdések, amiket
feltesz, semmilyen értelemben nem technikaiak, alig is tudományosak –
sokkal inkább foglalkoztatják a nagy esemény felvetette etikai
problémák, folyamatosan az „esemény” – a Holdra szállás – provokálta, de
a puszta tényen messze túlmutató következmények érdeklik. Nem a kis
lépés – hogy Armstrong mondatát parafráljam – hanem a hatalmas ugrás: az
emberiségé.
„…a
NASA-földön csak a technológia létezett – a résztvevőket annyira
hatalmába kerítette vállalkozásuk jelentősége, hogy szinte
obszcenitásnak tartották a személyes, emberi indítékokat.” Mailer
mindvégig ezen indítékokat kutatja, és a következményeket: mit is jelent
az emberiség egésze számára, hogy néhány utazója olyan „idegen talajra”
teheti a lábát, ahol még nem nyugszanak holtak – hogy beköszönt-e az
ember „megvalósult örökkévalóságának” kora, elszakadunk-e a Föld
„életétől” valóban? Avagy épp a meghiúsított örökkévalóság kora jön el,
hiszen „a fehér, protestáns embernek, aki az űrbe repült” fel kellene
tennie a kérdést: istennek tetsző cselekedet, avagy az ördög műve az
űrutazás – hogy maga a technológia istentől, vagy ördögtől való-e…
Ezért
irritálja mérhetetlenül Armstrong hidegvérű profizmusa például, a
technológia tolvajnyelvén túl is a válaszokból sütő halvérű profizmus,
látványos „fantáziátlanság”. A start előtti utolsó sajtótájékoztatón
feltették az űrhajósoknak a kérdést, mit tesznek majd, kinek üzennek, ha
a visszatérésre nem lesz remény, ha a technika csődöt mondana – mivel
töltenék a hátralévő időt. Mire Armstrong így válaszolt: „Én
megpróbálnám megjavítani a felszálló hajtóművet”. A kérdés persze
bárdolatlan, illetlen, és megválaszolhatatlan – de voltaképp Mailert is
ezek a kérdések ingerlik a leginkább.
Irritálja
Von Braun kétségtelen karizmája – jó kis összetett
rokonszenv-ellenszenv koktélt ír le kíméletlen tollal, aminek csak egy
alig jelentős rétege a bevándorló zsidók leszármazottjának viszolygása
az egykori nácitól, sokkal inkább a technokrata viszolyogtatja, talán
leginkább ezért a technokratát szeretné megérteni. Von Brauntól
származik a meghatározás: a Holdra lépés lesz a történelem legnagyobb
eseménye azóta, hogy a vízilények kimásztak a szárazföldre. Valóban
korszakalkotó esemény tehát a Holdra szállás? Ha az, miben áll az új
korszak, amit alkot?
S
ezeket a kérdéseket egy olyan, korára érzékeny ember teszi fel, aki
látta – mint következményt – a mi „ablaktalan termekbe zárt, számítógép
vezérelte korunkat” egyfelől, és a korban ellenpontként megjelenő
drogos-mámoros „új barbárságot”, aki látta a technológiát, a maga
meztelen céltalanságában. A felbocsátás pillanatai előtt az újságírók
páholyait a Kennedy-központ látótávolában egyetlen italautomata volt
hivatott ellátni. „Tiszta amerikai idiotizmus. Hitvány technika, az
amerikai hitványság legrosszabbika az embert gépekkel helyettesítette,
amelyek nem tudták a feladatot olyan jól elvégezni, mint az ember.”
Olyan ember teszi fel ezeket a kérdéseket, aki tisztában van vele, a
kereskedelem hajtóereje a silány minőség, a kiszámított amortizáció: „A
kapitalizmus központi erkölcsi problémája a tökéletes golyóscsapágy. A
modern kapitalizmus a beépített kopás bűneivel él – ez a méreg serkenti a
vérkeringését…” Tudja, a szeme láttára diadalt arató csúcstechnológia
következmény-jövője, az űrbe telepíthető gyárak víziója – a
súlytalanságban gyártható tökéletes golyóscsapágy víziója – alapvető
ellentmondásban van a világunkat szervező érdekekkel.
Voltaképp
tudathasadt élmény hát kézbe venni és lapozgatni ezt a pazar kiállítású
albumot, hiszen a képek magát a küldetést, stációit és diadalát
mesélik, eddig sosem látott gazdagsággal, a NASA szakemberei által
összeállított tudományos-ismeretterjesztő módon informatív
képaláírásokkal. Első átlapozáskor a képek uralják a figyelmet, annak
ellenére, hogy a szerkesztői mindent megtettek azért, hogy a szöveg
gondolati tartalmát, jelentőségét ne nyomják el teljesen; ennek jegyében
ahol csak lehetett, a képaláírásokban is idézik Norman Mailer odavágó
sorait, a fejezetnyitó oldalakon Mailer kéziratának lapjai láthatók -
mintegy lehetővé téve nekünk, olvasóknak is, hogy átélhessük az
író-riporter által elénk tárt kérdéseket, hiszen a küldetés igen gazdag
képanyagának átlapozása közben átélhetjük mi is a dilemmát ami az írót
leginkább foglalkoztatta: új korszak születésének tanúja-e?
Ha
válaszolnom kéne, azt mondanám: nem. Annyi év távolából inkább
intermezzónak tűnik csillagok után nyújtózásunk sajátos történetében,
minden kétségtelen jelentősége ellenére. Hiszen a Holdon tapasztaltak
által az emberes Mars-expedíció inkább távolabb, semmint közelebb
került, mert mostanában ha tehetjük, inkább automatákat küldünk, hiszen
azoknak nem kell magukkal vinniük azt a „tartálynyi Földet”, ami
számunkra a túlélés elengedhetetlen kelléke. A nap káros sugaraitól
félig-meddig védett magasságban kiépült ugyan a Nemzetközi Űrállomás, de
nagy kérdés, kerül-e az űrbe valaha jelentős ipari termelés – a
kereskedelem és ipar ma sem működik máshogy, mint a Holdra szállás
idején. Az európai – mondanám inkább: nyugati – kultúra alapvető
jellegéhez tartozik az expanzió, és tény, itt már nincs hová
„expandálódni”, de a jelen paradigmaváltásai nem az űr felé mutatnak.
Persze
ez csak az én magánvéleményem. Az album kézbe vehető, átlapozható,
Mailer sorai mindenkihez szólnak, a kérdéseit mindannyiunknak felteszi.
Mindenki meglelheti a maga válaszait általa – ez benne a szép.
Kiadó: Taschen/Vince
Fordította: Borbély Judit, Vándor Judit, Weisz Böbe
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése