Magánélet Horthy Miklós korában

A Corvina Kiadó Magánélet… sorozatának ötödik kötete a két világháború közti időbe repít vissza minket. Picit aggódtam, hogy ezt az ellentmondásos korszakot, amit egyfelől a második világháború eseményei árnyékolnak be, másfelől viszont mérhetetlen nosztalgia övez, hogyan lehet elfogulatlanul, történetileg hitelesen, és mégis szórakoztatóan bemutatni, de a sorozat esetében már megszokott módon, a kötet most is rácáfolt az előzetes aggodalmaimra. Gyáni Gábor (aki szintén tanárom volt az egyetemen) ugyan kevésbé szórakoztató módon ír, mint például a Magánélet Kádár János korában című kötetet jegyző Valuch Tibor, a szöveg sokkal inkább tudományos jellegű, ám még bőven az olvasmányosság határán belül mozog, a korabeli idézetek (többnyire visszaemlékezések) pedig – noha eleinte megnehezíthetik az olvasást – csak tovább árnyalják a képet.

Több szempontból is furcsa visszatekinteni az 1919 és 1945 közötti időszakra. Egyrészt, ha nem is annyira, mint a Kádár-kor esetében, de itt is működik a nosztalgia-faktor – ugyan személyes élményeink legtöbbünknek nincsenek a korról, a nagyszülők elmondása alapján lehet róla egyfajta képünk. Másrészt, a mi jelenünk sok szempontból a két világháború közti időt idézi, nem kevés leírt társadalmi folyamatot érezhetünk húsbavágóan ismerősnek – ami nem csoda, a történelem természetes menetéhez tartozik, hogy diktatórikus berendezkedést mindig az azt megelőző korhoz való visszatérés követ.

Ismerősek lehetnek páldául a „Lakni valahol” és a „Lakni valamiben” fejezetekben leírt lakásviszonyok és problémák. Az 1920 után kialakult vízfejű ország jelensége, az erőltetett városiasodás és a tizenkilencedik századi iparosodás nyomán a fővárosba költöző munkások – akik sokszor tízen-húszan laktak együtt nyomorúságos kis odúkban – és a kivételezett társadalmi rétegek életmódja közti szakadék akkoriban nőtt tán a legnagyobbra. Ugyanígy óriási eltérés volt a tanyákon élő parasztok és a valamikori dicsőségük romjain vegetáló arisztokraták fényűző élete között. Iszonyatosan kétarcú időszak volt ez, ami az élet minden területét érintette.

Ám nem csak a jövedelmi viszonyokat és az életmódbeli különbségeket jellemezte kétarcúság, hanem a hagyományokhoz való ragaszkodás és a modernizációs törekvések is éles ellentétben álltak egymással. A századelő tőlünk nyugatra az emancipációs mozgalmak időszaka volt, és noha a női egyenjogúságért harcoló mozgalmak Magyarországra is eljutottak, az uralkodó nemzeti-keresztény ideológia a hagyományos női szerepek és a családi értékek mellett tette le voksát. A nők munkába állása, a válás, az abortusz szabályozása, a nemi szerepek megítélése terén inkább visszalépés volt tapasztalható.

A városiasodás és a hagyományos falusi közösségek közti ellentét is fontos szerepet kap a kötetben – noha egyre többen költöztek a nagyvárosokba, és választották a kispolgári vagy munkáslétet a paraszti helyett, a „maradókban” mintha csak erősödött volna a tradíciók tisztelete. Ez az öltözködés, az étkezési szokások és rituálék, az ünnepek megülése és a lakberendezés terén egyaránt megmutatkozott – és az érzelmi okok mellett racionálisakat is hordozott, egy falusi lánynak például, aki már összeállította kelengyéjét, vállalhatatlan terhet jelentett volna „kivetkőzni” és teljesen új ruhatárat kiállítani, vagy épp új, városias bútorokat vásárolni. Így virult egymás mellett a tiszta szobás parasztház, melynek lakói nyáron az istállóban aludtak, és a tipikus háromszobás középosztálybeli városi otthon.

A visszaemlékezések mellett sok aprólékos leírás – például a szalonnaevés hagyományos módjáé, vagy a kelengye közszemlére tételéé –, korabeli illusztrációk, újságcikkek és fényképek színesítik a könyvet. Érdekes, informatív – ha nem is annyira szórakoztató, mint a sorozat előző részei, legalább annyira elgondolkodtató.


Kiadó: Corvina

Korábbi kommentek: