Suzanne Collins: Futótűz

Az éhezők viadala eléggé levett a lábamról, az utóbbi idők egyik nagy meglepetése volt, kíváncsian vettem hát kézbe  a folytatást - annak, hogy vártam egy évig az első résszel, az egyetlen jó oldala, hogy így legalább rögtön belevághattam.  A Futótűz, noha magán viseli a trilógiák középső darabjainak örök átkát, egyfajta átvezetés, alapozás a nagy fináléhoz; semmiben sem marad el az első kötettől, és a legkevésbé sem okoz csalódást.

Vigyázat! Spoilerveszély lehetséges!

Katniss és Peeta, miután megnyerték az Éhezők Viadalát, ünnepelt sztárokként térnek vissza körzetükbe, gazdagságot, biztonságot és egész hátralévő életükre szóló médiafigyelmet kapva a győzelem mellé. Ennek első felvonása egy győzelmi körút, melynek során a győzteseket végigviszik a legyőzött körzeteken, demonstrálva, hogy ők is ugyanúgy a Kapitólium bábjai, mint mindenki más, és arra kényszerítve a többi körzet lakóit, hogy éltessenek valakit, aki legyőzte az ő kiválasztottjukat. A show mindenekelőtt, Katniss és Peeta kénytelen úgy ugrálni, ahogy a rendezők fütyülnek, részt vesznek számtalan partin, magukra húzzák a méregdrága dizájnercuccokat, eljátsszák a szerelmespárt a kamerák előtt, és maguk sincsenek tudatában annak, mi zajlik az ünneplés mögött.

Katniss öntudatlanul is elindított valamit a Viadalon, ami – és ez a szerzőt dicséri – a főszereplővel együtt bennem sem tudatosult, így igazi meglepetésként ért a második kötet gerincét adó történet. A körzetek lázadoznak, egy kiválasztott egyetlen apró cselekedete felébreszti bennük a hetvenöt éve szunnyadó öntudatot, a Kapitólium pedig ezt nem tűrheti, és minden eddiginél véresebb bosszúra készül. A győzelmi körút után megrendezésre kerül a Nagy Mászárlás, ami a Viadalok történetében mindig valami különlegességet jelent. Volt, hogy kettő helyett körzetenként négy kiválasztottat tereltek be az Arénába, volt, hogy a körzetekben szavazniuk kellett az embereknek, ki vigye vásárra  a bőrét, ezúttal azonban egy még különlegesebb falattal készült a Kapitólium: az eddigi győztesek közül kerülnek ki a versenyzők. S mivel a tizenkettedik körzetben Katniss az egyetlen női győztes, újra az Arénában találja magát.

Elsőre iszonyú bosszantónak tűnt, hogy Collins újra betereli  a főszereplőket egy Viadalra, már épp fantáziátlanságot, önismétlést és rókabőrt kiáltottam volna, ám szerencsére az események hamar úgy alakulnak, hogy ezt ha nem is jó szívvel, de megbocsátjuk. Míg az előző kötetben huszonnégy idegen került egy Arénába, és ölte halomra egymást, itt olyan emberek kerülnek szembe egymással, akik ha csak hírből is, de valamennyire ismerik egymást, és mindannyian megjárták már egyszer a Viadalt. Keményebbek, taktikusabbak, jobban viselik a küzdelmet. És vannak köztük jópáran, akiknek titkaik vannak.

Szépen lassan kibontakozik egy összeesküvés, amit furcsa módon a főszereplő tud meg utolsóként. Érdekes húzás ez Collinstól, hogy a kulcsszereplője – és egyben a könyvbeli összeesküvésé – egy olyan lány, aki képtelen taktikázni, ösztönlény, csak a túlélés és a szerettei védelme hajtja, de a sok világméretű küldetéstudattal megvert fantasy-hős között igazság szerint üdítően hat a természetességével. Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy ebben is felfedezhető némi társadalom- vagy inkább médiakritika, hisz a középpontba tolt „sztár” mögött mindig ott gyülekezik a tanácsadók, ötletemberek, szervezők hada, akik az igazi munkát végzik, és sokszor az „arc” azt sem tudja, miről van szó. Nem akarom bántani Katnisst, de kicsit ezt éreztem nála is: jelkép lett, de észre sem veszi, az meg pláne meg sem fordul a fejében, hogy mekkora volumenű dolog jelképe lett, ha csúnyán akarom megfogalmazni, mire is használják őt, mint jelképet – egyébként el lehetne indulni egy olyan irányba is, hogy vajon azok, akik a „jó ügyért” használják fel Katnisst, vajon mennyivel jobbak azoknál, akik az Arénába küldték, de ez már csúnya moralizálás, ami azt hiszem, messze túlmutat a könyv keretein.

Amiben határozottan erősebb volt a kötet az előző résznél, az a mellékszereplők bemutatása. Az éhezők viadalában alig néhány kulcsszereplőt ismertünk meg, a Viadalon részt vevők abszolút háttérben maradtak Katniss és Peeta kettőse mögött, itt viszont egy csomó érdekes szereplőt ismerünk meg, akiken keresztül szintén kritikát fogalmaz meg Collins: a korábbi Viadalok győztesei közt többségben vannak azok, akik megzakkantak, alkoholba vagy drogokhoz menekültek, vagy épp a saját sztárságukba habarodtak bele annyira, hogy teljesen eltávolodtak a valóságtól. És igen, ezt is nap mint nap láthatjuk magunk körül: hogy az egyes valóságshow-k győzteseinek, a pillanatnyi sztársággal megajándékozott szerencsétleneknek hogy teszi tönkre az életét a média, a feledés, vagy épp a saját hiúságuk.

Egyetlen olyan szál volt, amit nem sikerült maradéktalanul tovább vinni az első kötetből: a szerelmi háromszög. Az első részben még teljesen a helyén volt ez a többszörösen idézőjelbe tett romantikus szál, de itt már rezeg a léc, és sajnos kezd elmenni az ifjúsági regényekben manapság már kötelező szenvelgős irányba. De ez az egyetlen kritikám, minden egyéb a helyén van, sikerült úgy folytatni, hogy megugorja – olykor még túl is szárnyalja – az első kötet színvonalát, ezek után kíváncsian várom a befejezést.

Kiadó: Agave

Fordította: Totth Benedek