A
teremtett világ véget ér, egy szombati napon, kicsivel teaidő után –
hacsak nem történik valami váratlan (amiről tudjuk, igazából nem
létezik: terv az isteni tervben, amely terv felfoghatatlan, épp
teljessége által; és ahol minden váratlan várható és minden kalkuláció
nevetség tárgya). Ezt (és még számos egyebet) Agnes Nutter beleírta
tévedhetetlen jóslataiba – kár hogy nem olvasta szinte senki. Mert ha
terv van, és - legalábbis nagyjából-egészéből - biblikus megvalósulás,
akkor egyszer csak megszületik a sátán kicsi fia, az Antikrisztus, és
onnantól az általunk megszokott emberi valóság féktelenül rohan a
megsemmisülésbe. Hacsak nem siklik félre a misztikus nagyhatalmak minden
terve, már a születéskor. Hacsak el nem olvassa valaki időben az
elveszett próféciákat, Agnes Nutter jóslatait. Persze a próféciákkal
együtt is kétséges, mit lehet tenni a felsorakozó mennybéli-pokoli
militarizmus ellen, mit tehet egy angyali ördög, egy ördögi angyal,
néhány botcsinálta boszorkány és boszorkányvadász, meg négy gyerek az
Apokalipszis Négyplusznégy Motorosa, az egész menny és egész pokol
ellen. És hogy mit tesz, érte vagy ellene, hogyan dönt a – nem csak
képletesen – ördögfióka Adam. Mert az ő kezében a döntés, és ha úgy
akarja, hát pusztulunk, mese nincs!
Avagy
épphogy mese van, mégpedig két emberé: Neil Gaiman és Terry Pratchett
összedolgoztak, hogy elénk rakják az apokalipszis legelbaltázottabb
variációját; mondhatni igazi sufnituning-apokalipszist, amolyan
édes-fanyar angol humorteába mártogatott mítoszkekszet. El nem tudom
képzelni, ez a két rokon humorgyökerű, de mégis annyira másfelé
„bokrosodó” író-figura hogyan dolgozott össze! Mert a könyv egységes
egész, nem érzik rajta a két külön kéz, még csak az sem mondható,
részeiben itt-ott Pratchettes vagy Gaimanos; inkább mintha egy hasonló –
persze tipikusan angol, jelentsük ki nyugodtan: Woodehouse-i –
humorkiképzésen átesett „harmadik személy” könyve volna. Ha jól rémlik,
Gaiman valamelyik novellája „magyarázatában” utal a közös munkára, úgy
emlékezve vissza rá, mivel az egyikük reggel, a másik délután szeret
írni, felváltva fűzték a sztorit, s egyfajta írói „teniszparti”
eredménye a könyv, az egymásnak passzolt folytatható történetszálak
egésze. Persze legenda ez is – azért ha nagyon alaposan olvasunk és
eleget olvastunk eddig a szerzőktől, feltűnnek az apró különbségek,
melyik szálat, melyik szereplőt ki kedvelhette jobban. Még jó, hogy
nagyon nehéz ezt a könyvet így olvasni: ahogyan olvastatja magát, az a
módi nem foglalkozik a szerzőkkel. Mert ez egy olvasóbarát könyv: a
felröhögéstől a félmosolyig operál a humorral, könnyed kézzel
zsonglőrködik a legfontosabb keresztényi mítoszokkal, de ami a
legfontosabb, szíve van.
Ezért
tud szívhez szólni. Betonpontosan leírja azt az általam is félig
elfeledett „augusztusi érzést”, amikor a nyári szünet, a nyár maga, a
poros földút a láb alatt, a zsebben dagadó „tiltott gyümölcs”, a
forróságot épp csak oldó jóleső szellő, a folyton láb alatt sertepertélő
kajla kutya, minden fogható és minden elképzelhető, a látható és a
sejtelmes láthatatlan azt a hallatlanul jóleső bizonyosságot sugározza a
déli nap kérlelhetetlen erejével: az egész világ végtelen és
felfedezésre váró titok, kincse számos, akadályai legyűrhetők, előttünk
az egész élet, és bármerre indulhatunk porforgós útjain. Leír valamit a
gyermekből, aki voltam, s aki a könyv olvastán teljes valóságával jutott
eszembe – s ha ez megtörtént velem, talán mással is meg fog, s ha egyre
többünkkel történik meg, talán egyre többen tudunk újra rácsodálkozni
erre a tőlünk, felnőtt magunktól pusztuló csodára; gyönyörű világunkra,
gyermeki szemmel, egyszerre ostobán és bölcsen, úgy, ahogy akkor. Mert
áldott az, akiben nem alszik a gyermek.
Kiadó: Agave
Fordította: Horváth Norbert
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése