Neil Gaiman - Terry Pratchett: Elveszett Próféciák

A teremtett világ véget ér, egy szombati napon, kicsivel teaidő után – hacsak nem történik valami váratlan (amiről tudjuk, igazából nem létezik: terv az isteni tervben, amely terv felfoghatatlan, épp teljessége által; és ahol minden váratlan várható és minden kalkuláció nevetség tárgya). Ezt (és még számos egyebet) Agnes Nutter beleírta tévedhetetlen jóslataiba – kár hogy nem olvasta szinte senki. Mert ha terv van, és - legalábbis nagyjából-egészéből - biblikus megvalósulás, akkor egyszer csak megszületik a sátán kicsi fia, az Antikrisztus, és onnantól az általunk megszokott emberi valóság féktelenül rohan a megsemmisülésbe. Hacsak nem siklik félre a misztikus nagyhatalmak minden terve, már a születéskor. Hacsak el nem olvassa valaki időben az elveszett próféciákat, Agnes Nutter jóslatait. Persze a próféciákkal együtt is kétséges, mit lehet tenni a felsorakozó mennybéli-pokoli militarizmus ellen, mit tehet egy angyali ördög, egy ördögi angyal, néhány botcsinálta boszorkány és boszorkányvadász, meg négy gyerek az Apokalipszis Négyplusznégy Motorosa, az egész menny és egész pokol ellen. És hogy mit tesz, érte vagy ellene, hogyan dönt a – nem csak képletesen – ördögfióka Adam. Mert az ő kezében a döntés, és ha úgy akarja, hát pusztulunk, mese nincs!

Avagy épphogy mese van, mégpedig két emberé: Neil Gaiman és Terry Pratchett összedolgoztak, hogy elénk rakják az apokalipszis legelbaltázottabb variációját; mondhatni igazi sufnituning-apokalipszist, amolyan édes-fanyar angol humorteába mártogatott mítoszkekszet. El nem tudom képzelni, ez a két rokon humorgyökerű, de mégis annyira másfelé „bokrosodó” író-figura hogyan dolgozott össze! Mert a könyv egységes egész, nem érzik rajta a két külön kéz, még csak az sem mondható, részeiben itt-ott Pratchettes vagy Gaimanos; inkább mintha egy hasonló – persze tipikusan angol, jelentsük ki nyugodtan: Woodehouse-i – humorkiképzésen átesett „harmadik személy” könyve volna. Ha jól rémlik, Gaiman valamelyik novellája „magyarázatában” utal a közös munkára, úgy emlékezve vissza rá, mivel az egyikük reggel, a másik délután szeret írni, felváltva fűzték a sztorit, s egyfajta írói „teniszparti” eredménye a könyv, az egymásnak passzolt folytatható történetszálak egésze. Persze legenda ez is – azért ha nagyon alaposan olvasunk és eleget olvastunk eddig a szerzőktől, feltűnnek az apró különbségek, melyik szálat, melyik szereplőt ki kedvelhette jobban. Még jó, hogy nagyon nehéz ezt a könyvet így olvasni: ahogyan olvastatja magát, az a módi nem foglalkozik a szerzőkkel. Mert ez egy olvasóbarát könyv: a felröhögéstől a félmosolyig operál a humorral, könnyed kézzel zsonglőrködik a legfontosabb keresztényi mítoszokkal, de ami a legfontosabb, szíve van.

Ezért tud szívhez szólni. Betonpontosan leírja azt az általam is félig elfeledett „augusztusi érzést”, amikor a nyári szünet, a nyár maga, a poros földút a láb alatt, a zsebben dagadó „tiltott gyümölcs”, a forróságot épp csak oldó jóleső szellő, a folyton láb alatt sertepertélő kajla kutya, minden fogható és minden elképzelhető, a látható és a sejtelmes láthatatlan azt a hallatlanul jóleső bizonyosságot sugározza a déli nap kérlelhetetlen erejével: az egész világ végtelen és felfedezésre váró titok, kincse számos, akadályai legyűrhetők, előttünk az egész élet, és bármerre indulhatunk porforgós útjain. Leír valamit a gyermekből, aki voltam, s aki a könyv olvastán teljes valóságával jutott eszembe – s ha ez megtörtént velem, talán mással is meg fog, s ha egyre többünkkel történik meg, talán egyre többen tudunk újra rácsodálkozni erre a tőlünk, felnőtt magunktól pusztuló csodára; gyönyörű világunkra, gyermeki szemmel, egyszerre ostobán és bölcsen, úgy, ahogy akkor. Mert áldott az, akiben nem alszik a gyermek.

Kiadó: Agave

Fordította: Horváth Norbert