Manga Shakespeare: Hamlet

Sajátos helyzetbe kerültem, kézbe véve Emma Vieceli Hamlet-mangáját. Egyfelől hatalmas örömmel fogadtam a magyarul megjelent mangákat anno, mivel a nyelvismeret hiánya addig sajátos „néma rajongásba” kényszerített. Hihetetlen élmény volt például kézbe venni az Akira gyűjteményes kiadásának köteteit, Timi egyik ihletett karácsonyi ajándékát; a szöveg értése nélkül is sütött az invenció a lapokról (elfoghatott az érzet, hogy mennyivel összetettebb, kifinomultabb ez a történet, mint amennyi az Akira animébe belefért…). Az Árnybíróval, meg a többi magyarul kiadott mangával-manhwával nekem azóta is „tart a karácsony”.

Másfelől nagyon szeretem Shakespeare-t. Csakhogy – nem tudom másképp mondani – más „olvasói énem” rajong a műveiért, mint „aki” a mangákat olvassa „ösztönösen visszafelé”. Hogy a kétféle befogadás között bennem szakadék tátong, csak most lett nyilvánvalóvá, hogy kézbe vettem ezt a kötetet. A dolog engem is meglepett, mondhatni az első sorból lestem, vajon képes-e ez a kis könyv hidat verni a szakadék fölé. Végül sikerült neki, de teherforgalmat még nem engednék át ezen a hídon…

Engem nemigen zavar, hogy az alkotója európai, attól még rajzolhat kiváló mangát; szerintem ahhoz sem kell japánnak születni (ártani persze nem árt), hogy jó szusit csináljon valaki… Emma Vieceli azért letett már egyet s mást az asztalra a műfajban: a Dragon Heir-t több dicséret érte, mint szidalom, s a mangaka beledolgozhatott a Princess Ai tribute-kötetébe is. Valahol az sem zavart, inkább kíváncsivá tett, hogy sódzso-t alkotó, (elsősorban a fiatal lányok kegyeit kereső) rajzoló kaparintotta meg a dán királyfi történetét, a saját eszemmel inkább egy szeinen (felnőtt férfiak „célcsoportjának” dolgozó) rajzolót kértem volna fel – de az, hogy a manga milyen irányzatban készül, nem határozza meg annak minőségét.

Persze tudni kell azt is: manga-formában kiadni Shakespeare klasszikusait csak itt, Európában tűnik szokatlan – mondhatnánk akár: szentségtörő - kalandnak. A manga hazájában nem műfaj, hanem önálló médium, életvezetési tanácsadók és szakácskönyvek ugyanúgy készülnek ebben a formában, ahogyan az általunk ismert irodalmi „zsánerek” mindegyike, a képes gyermekkönyvtől a horrorig. Híres európai „irodalmakkal” is szívesen játszanak a mangakák; ha történethű, ha meglehetősen „szabad feldolgozásban” is, de nem egy kultikus könyvünk lelt már manga-feldolgozást. És nemcsak a kalandos hősök, Monte Christo grófja, avagy Sherlock Holmes bújtak mangafigura-gúnyába, a Grimm fivérek mesehőseitől az Üvöltő szelek drámai szerelmeseiig számtalan „ismeretlen ismerősünk” járt így. A manga nemcsak önálló médium, hanem iparág is, épp ezért bárhonnan képes-kénytelen „alapanyagot” teremteni magának.

És bizony akadnak olyan szuverén alkotók, akik aztán az ismert történetek interpretálásakor jelentős többletet képesek hozzáadni az egyszer már elmesélthez. Hogy mást nem mondjak: Tezuka Osamu, a műfaj atyamestere által megalkotott Metropolis manga - még nyilvánvalóbban a belőle készült anime - nemcsak meglepően korrekt olvasata az eredeti mesei alaptörténetnek, nemcsak remek átértelmezése Fritz Lang filmjének; hanem tovább-bontja azokat a finom lélektani tartalmakat, amiket a történet látensen magában hordoz.

Ezt a „többletet” kerestem ebben a jövőbe (cyber-környezetbe) helyezett, egyébként erős koncepcióval figurákat teremtő, bátor panel-elrendezésű mangában – de nem ott találtam, ahol kerestem. Amit a legtöbb általam olvasott elemzés után immár én is a kötet alkotóinak szemére vetnék: ez a „cyberség” csak fityeg a történeten, sem képileg nem kap súlyt, sem a cselekményt nem hatja át – viszont ha megvalósulna, bizony hiteltelen lenne a kardozás, a személyes jelenlét kényszere, a követségbe utazás, és a megannyi általam úgy szeretett, kalandos shakespeare-i cselekményi fordulat. A cyber-kor őrült adat- és információáramlása, az inplantok és gépi elmék, minden igazi „környezeti követelmény” hiányzik rajzban és cselekményben. És itt térnék vissza az irányzat kérdésére: a sódzso-nak mindez alapból nem „anyanyelvi eszközkészlete”. Kár volt ebbe az irányba „továbbcsavarni” az interpretációt. Mert itt minimum a sónen, de inkább a  szeinen irányzat eszközeivel lehetett volna szabadon formálni a drámaanyagot – párbajoztatni avatárokat, fertőzni vírussal, bonyolódni küzdelmi rítusokba…

Viszont úgy elveszett volna a dráma-szöveg, a mívesen, mégis maian, közérthetően újrafordított, s ennek ellenére zsigeri mélységig ismerős dialógusok (Nádasdy Ádám remekel!); amikhez egyébként Vieceli párvonalas, apró jellegzetességekkel azonnal „jellemzett” karakterei piszok mód illenek. Igen, így kell Rosencrantzot, meg Guildensternt rajzolni, Claudius kopasz feje, a színészek kvázi nemtelensége, Polonius monoklija rajzi telitalálat, néhány vonalból a világ; és EZ maradéktalanul illik Shakespeare színi arculatához – az illúzió a Globe-ban sem teremtődött másként. Itt és így verődik a híd, amiről fentebb beszéltem.

Nem feltétlenül az kell adja a kötet értékét, hogy az eredeti olvasására provokál. Tény: az adaptáló alkotók igazi „jutalma” az a néhány ifjú ember lehet, aki a manga miatt olvassa el az eredetit. De szerintem elég, hogy ezt a remek mesét – akár ebben a formában – többen ismerik majd, mint annak előtte. Hogy Dánia sorsverte szülöttének tragédiája olyanokhoz is közel kerülhet, akik nem járnak színházba, és nem olvasnak drámaszöveget.

Végezetül (azért elsősorban manga/anime-ismerőknek) ajánlanék egy idevágó csemegét. Az Animaxon ment-megy a Slayers, a kis boszorkány című sorozat, amin időnként hallatlanul jókat kacarásztam (az animevilágnak nem a teteje, de nem is akar annak látszani…). Rajongók kanyarítottak belőle mangát: mi lenne, ha a Slayers hősi gárdájának az az eszement ötlet verne tanyát a fejében, hogy színre viszik a Hamletet – nagyon vicces…

Kiadó: Agave