Anna
Gavalda azon írók közé tartozik, akik a szépirodalom és a szórakoztató
irodalom határmezsgyéjén egyensúlyoznak, sikerrel. Művei könnyen
olvashatók, élvezetesek, igazi kikapcsolódást nyújtanak, miközben mély
mondanivalóval rendelkeznek. Gavaldát jó olvasni, az ember észre sem
veszi, hogy mennyire elmerül benne, és aztán ki sem bújik belőle, amíg a
végére nem ér, és csak miután becsukta a könyvet, akkor mélázik el
afölött, hogy mennyi értéket, bölcsességet, szellemi táplálékot is
rejtenek ezek a kis kötetek. Nincs ez másképp most sem.
A
Kis kiruccanás az írónő egy korai kisregényének átdolgozott változata, a
még szárnyait próbálgató regényíró fiatalkori zsengéje. Bájos, kedves
történet, a későbbi művekre jellemző hangulattal, Gavalda utánozhatatlan
hétköznapi varázsával, bohókás szereplőivel, nosztalgiázó hajlamával.
Három
testvér, Simon, Garance és Lola egy távoli rokonuk esküvőjére tartanak
Simon feleségével, a férje húgait megvető távolságtartással kezelő
Carine-nal. A többórás autóút teszi ki a kis kötet felét, melynek során
felvázolódik egy furcsa család, egy forradalmi hevületekkel terhelt apa,
egy „igazi francia nő” anya, négy testvér, akik jóban-rosszban
összetartanak, szerelmek, házasságok, válások, gyerekek, útkeresések. A
legfiatalabb Garance elbeszélésében ismerjük meg a család történetét, és
a testvérek véd-és dacszövetségét.
Garance
szemén át látjuk a betolakodó Carine-t, aki kezdettől nyilvánvaló
kirekesztettségét és kisebbségérzetét leplezi megvetéssel, és a
testvérek kapcsolatának lekicsinylésével, Simont, a legidősebb bátyot,
aki a család büszkeségéből lett a felesége által elnyomott és folyton
ugráltatott családapa, és Lolát, a válásából épp kilábaló nővért. Csak
épp saját magáról nem mesél sokáig, mintha ő maga sem tudná, ki is ő, a
négy testvér közül a legképlékenyebb, a gyerekkor és a felnőtt-lét
határán megrekedt fiatal nő.
Megérkezvén
a puccos esküvőre szembesülnek azzal, hogy a negyedik testvér, Vincent
távol maradt, és egy hirtelen ötlettől vezérelve csapot-papot – és
hisztis feleséget – otthagyva elindulnak, hogy meglátogassák az
idegenvezetőként dolgozó öccsüket. Az eldugott kastélyban grófi
leszármazottat játszó Vincent és testvérei a világ végén, az idilli
kastélykertben és egy hamisítatlan vidéki lagziban élik újra gyerekkoruk
elfeledett pillanatait.
Egy
hétvége, melynek során semmi nem történik, mégis megtörténik minden.
Négy testvér, akik rég maguk mögött hagyták a gyerekkort, de nem tudnak
jóízűen beilleszkedni a felnőttek világába. Piknik, fűben heverészés,
egy kóbor kutya befogadása és levél a rég nem látott, ki tudja épp merre
kószáló apának – csupa „gyerekes” dolog, amit felelősségteljes
felnőttek már nem csinálnak. Mégis ezek a dolgok adják az élet
savát-borsát, ezekért a lopott hétvégékért érdemes elviselni a
hétköznapokat, ezekért a pillanatokért igenis megéri néha magunk mögött
hagyni mindent és elbújni a világ elől. Mert ki tudja, hányszor
csinálhatjuk még meg, mert hiába nem akarunk felnőni, előbb-utóbb
mindannyiunkat beszippant a munka, kifizetetlen számlák,
törlesztőrészletek, gyerekbetegségek és párkapcsolati krízisek világa,
és egyre nehezebb lesz ilyen pillanatokat lopni.
Nehezebb,
de sosem lehetetlen. Mert ugyan mindenki visszatér a saját normális kis
életébe, ám velük marad a közösen eltöltött hétvége emléke, és tudjuk,
amit ők is, hogy bár elszakadnak egymástól, tán évekre, ez a négy
testvér mindig ott lesz ha a másiknak szüksége van rá, és mindig képesek
lesznek lélekben visszatérni a gyerekkorukba. És ez sokkal fontosabb,
mint az, hogy fizikailag megvalósulhat-e még egyszer ez az utazás.
Gavalda
most is hibátlan, ez a könnyed kisregény szívbe markol, megnevettet,
elvarázsol. Ha mégis keserű szájízzel csukjuk be a szűk két óra után,
ami az olvasásához kell, annak csak az lehet az oka, hogy tűkön ülve
várjuk az újabb, a Vigaszág vagy az Együtt lehetnénk színvonalát
ostromló nagyregényt. Mert Gavalda azért nem csak hibátlant tud, de
zseniálisat is.
Kiadó: Magvető
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése